Job 41

 Så oförvägen är ingen, att han törs reta denne.  Vem vågar då sätta sig upp mot mig själv?

Kihúzhatod-é a leviáthánt horoggal, leszoríthatod-é a nyelvét kötéllel?

 Vem har först givit mig något, som jag alltså bör betala igen?  Mitt är ju allt vad som finnes under himmelen.

Húzhatsz-é gúzst az orrába, az állát szigonynyal átfurhatod-é?

 Jag vill ej höra upp att tala om hans lemmar,  om huru väldig han är, och huru härligt han är danad.

Vajjon járul-é elődbe sok könyörgéssel, avagy szól-é hozzád sima beszédekkel?

 Vem mäktar rycka av honom hans pansar?  Vem vågar sig in mellan hans käkars par?

Vajjon frigyet köt-é veled, hogy fogadd őt örökös szolgádul?

 Hans gaps dörrar, vem vill öppna dem?  Runtom hans tänder bor ju förskräckelse.

Játszhatol-é vele, miként egy madárral; gyermekeid kedvéért megkötözheted-é?

 Stolta sitta på honom sköldarnas rader;  hopslutna äro de med fast försegling.

Alkudozhatnak-é felette a társak, vagy a kalmárok közt feloszthatják-é azt?

 Tätt fogar sig den ena intill den andra,  icke en vindfläkt tränger in mellan dem.

Tele rakhatod-é nyársakkal a bőrét, avagy szigonynyal a fejét?

 Var och en håller ihop med den nästa,  de gripa in i varandra och skiljas ej åt.

Vesd rá a kezedet, de megemlékezzél, hogy a harczot nem ismételed.

 När han fnyser, strålar det av ljus;  hans blickar äro såsom morgonrodnadens ögonbryn.

Ímé, az ő reménykedése csalárd; *puszta* látása is halálra ijeszt!

 Bloss fara ut ur hans gap,  eldgnistor springa fram därur.

Nincs oly merész, a ki őt felverje. Ki hát az, a ki velem szállna szembe?

 Från hans näsborrar utgår rök  såsom ur en sjudande panna på bränslet.

Ki adott nékem elébb, hogy azt visszafizessem? A mi az ég alatt van, mind enyém!

 Hans andedräkt framgnistrar eldkol,  och lågor bryta fram ur hans gap.

Nem hallgathatom el testének részeit, erejének mivoltát, alkotásának szépségét.

 På hans hals har kraften sin boning,  och framför honom stapplar försagdhet.

Ki takarhatja fel ruhája felszínét; két sor foga közé kicsoda hatol be?

 Själva det veka på hans buk är ett stadigt fogverk,  det sitter orubbligt, såsom gjutet på honom.

Ki nyitotta fel orczájának ajtait? Fogainak sorai körül rémület *lakik!*

 Hans hjärta är fast såsom sten,  fast såsom bottenstenen i kvarnen.

Büszkesége a csatornás pajzsok, összetartva *mintegy* szorító pecséttel.

 När han reser sig, bäva hjältar,  av ångest mista de all sans.

Egyik szorosan a másikhoz lapul, hogy közéje levegő se megy.

 Angripes han med ett svärd, så håller det ej stånd,  ej heller spjut eller pil eller pansar.

Egyik a másikhoz tapad, egymást tartják, egymástól elszakadhatatlanok.

 Han aktar järn såsom halm  och koppar såsom murket trä.

Tüsszentése fényt sugároz ki, és szemei, mint a hajnal szempillái.

 Bågskott skrämma honom ej bort,  slungstenar förvandlas för honom till strå;

A szájából szövétnekek jőnek ki, *és* tüzes szikrák omlanak ki.

 ja, stridsklubbor aktar han såsom strå,  han ler åt rasslet av lansar.

Orrlyukaiból gőz lövel elő, mint a forró fazékból és üstből.

 På sin buk bär han skarpa eggar,  spår såsom av en tröskvagn ristar han i dyn.

Lehellete meggyujtja a holt szenet, és a szájából láng lövel elő.

 Han gör djupet sjudande som en gryta,  likt en salvokokares kittel förvandlar han vattnet.

Nyakszirtjén az erő tanyáz, előtte félelem ugrándozik.

 Bakom honom strålar vägen av ljus,  djupet synes bära silverhår.

Testének részei egymáshoz tapadtak; kemény önmagában és nem izeg-mozog.

 Ja, på jorden finnes intet som är honom likt,  otillgänglig för fruktan skapades han.

Szíve kemény, mint a kő, oly kemény, mint az alsó malomkő.

 På allt vad högt är ser han med förakt,  konung är han över alla stolta vilddjur.

Hogyha felkél, hősök is remegnek; ijedtökben veszteg állnak.

Ha éri is a fegyver, nem áll meg benne, *legyen bár* dárda, kopja vagy kelevéz.

Annyiba veszi a vasat, mint a pozdorját, az aczélt, mint a korhadt fát.

A nyíl vesszője el nem űzi őt, a parittyakövek pozdorjává változnak rajta.

Pozdorjának tartja a buzogányütést is, és kineveti a bárd suhogását.

Alatta éles cserepek vannak; mint szeges borona hentereg az iszap felett.

Felkavarja a mély vizet, mint a fazekat, a tengert olyanná teszi, mint a festékedény.

Maga után világos ösvényt hagy, azt hinné *valaki,* a tenger megőszült.

Nincs e földön hozzá hasonló, a mely úgy teremtetett, hogy ne rettegjen.

Lenéz minden nagy állatot, ő a király minden ragadozó felett.