Job 29

Åter hov Job upp sin röst och kvad:

Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:

 Ack att jag vore såsom i forna månader,  såsom i de dagar då Gud gav mig sitt beskydd,

Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!

 då hans lykta sken över mitt huvud  och jag vid hans ljus gick fram genom mörkret!

Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, *s* világánál jártam a setétet;

 Ja, vore jag såsom i min mognads dagar,  då Guds huldhet vilade över min hydda,

A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!

 då ännu den Allsmäktige var med mig  och mina barn stodo runt omkring mig,

Mikor még a Mindenható velem volt, *és* körültem voltak gyermekeim;

 då mina fötter badade i gräddmjölk  och klippan invid mig göt ut bäckar av olja!

Mikor lábaimat *édes* tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;

 När jag då gick upp till porten i staden  och intog mitt säte på torget,

Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:

 då drogo de unga sig undan vid min åsyn,  de gamla reste sig upp och blevo stående.

Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek *és *állottak.

 Då höllo hövdingar tillbaka sina ord  och lade handen på munnen;

A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.

 furstarnas röst ljöd då dämpad,  och deras tunga lådde vid gommen.

A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.

 Ja, vart öra som hörde prisade mig då säll,  och vart öga som såg bar vittnesbörd om mig;

Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.

 ty jag räddade den betryckte som ropade,  och den faderlöse, den som ingen hjälpare hade.

Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.

 Den olyckliges välsignelse kom då över mig,  och änkans hjärta uppfyllde jag med jubel.

A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.

 I rättfärdighet klädde jag mig, och den var såsom min klädnad;  rättvisa bar jag såsom mantel och huvudbindel.

Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.

 Ögon blev jag då åt den blinde,  och fötter var jag åt den halte.

A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.

 Jag var då en fader för de fattiga,  och den okändes sak redde jag ut.

A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.

 Jag krossade den orättfärdiges käkar  och ryckte rovet undan hans tänder.

Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.

 Jag tänkte då: »I mitt näste skall jag få dö,  mina dagar skola bliva många såsom sanden.

Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.

 Min rot ligger ju öppen för vatten,  och i min krona faller nattens dagg.

Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.

 Min ära bliver ständigt ny,  och min båge föryngras i min hand.»

Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.

 Ja, på mig hörde man då och väntade,  man lyssnade under tystnad på mitt råd.

Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.

 Sedan jag hade talat, talade ingen annan;  såsom ett vederkvickande flöde kommo mina ord över dem.

Az én szavaim után nem szóltak többet, *s harmatként* hullt rájok beszédem.

 De väntade på mig såsom på regn,  de iade upp sina munnar såsom efter vårregn.

Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.

 När de misströstade, log jag emot dem,  och mitt ansiktes klarhet kunde de icke förmörka.

Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.

 Täcktes jag besöka dem, så måste jag sitta främst;  jag tronade då såsom en konung i sin skara,  lik en man som har tröst för de sörjande.

*Örömest* választottam útjokat, mint főember ültem *ott;* úgy laktam *ott,* mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.