Job 29

Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:

Eyüp yine anlatmaya başladı:

Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!

“Keşke geçen aylar geri gelseydi, Tanrı’nın beni kolladığı,

Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, *s* világánál jártam a setétet;

Kandilinin başımın üstünde parladığı, Işığıyla karanlıkta yürüdüğüm günler,

A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!

Keşke olgunluk günlerim geri gelseydi, Tanrı’nın çadırımı dostça koruduğu,

Mikor még a Mindenható velem volt, *és* körültem voltak gyermekeim;

Her Şeye Gücü Yeten’in henüz benimle olduğu, Çocuklarımın çevremde bulunduğu,

Mikor lábaimat *édes* tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;

Yollarımın sütle yıkandığı, Yanımdaki kayanın zeytinyağı akıttığı günler!

Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:

“Kent kapısına gidip Kürsümü meydana koyduğumda,

Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek *és *állottak.

Gençler beni görüp gizlenir, Yaşlılar kalkıp ayakta dururlardı;

A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.

Önderler konuşmaktan çekinir, Elleriyle ağızlarını kaparlardı;

A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.

Soyluların sesi kesilir, Dilleri damaklarına yapışırdı.

Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.

Beni duyan kutlar, Beni gören överdi;

Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.

Çünkü yardım isteyen yoksulu, Desteği olmayan öksüzü kurtarırdım.

A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.

Ölmekte olanın hayır duasını alır, Dul kadının yüreğini sevinçten coştururdum.

Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.

Doğruluğu giysi gibi giyindim, Adalet kaftanım ve sarığımdı sanki.

A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.

Körlere göz, Topallara ayaktım.

A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.

Yoksullara babalık eder, Garibin davasını üstlenirdim.

Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.

Haksızın çenesini kırar, Avını dişlerinin arasından kapardım.

Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.

“ ‘Son soluğumu yuvamda vereceğim’ diye düşünüyordum, ‘Günlerim kum taneleri kadar çok.

Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.

Köküm sulara erişecek, Çiy geceyi dallarımda geçirecek.

Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.

Aldığım övgüler tazelenecek, Elimdeki yay yenilenecek.’

Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.

“İnsanlar beni saygıyla dinler, Öğüdümü sessizce beklerlerdi.

Az én szavaim után nem szóltak többet, *s harmatként* hullt rájok beszédem.

Ben konuştuktan sonra onlar konuşmazdı, Sözlerim üzerlerine damlardı.

Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.

Yağmuru beklercesine beni bekler, Son yağmurları içercesine sözlerimi içerlerdi.

Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.

Kendilerine gülümsediğimde gözlerine inanmazlardı, Güler yüzlülüğüm onlara cesaret verirdi.

*Örömest* választottam útjokat, mint főember ültem *ott;* úgy laktam *ott,* mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.

Onların yolunu ben seçer, başlarında dururdum, Askerlerinin ortasında kral gibi otururdum, Yaslıları avutan biri gibiydim.