Job 29

Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:

И Йов още продължи беседата си и каза:

Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!

О, да бях като в миналите месеци, като в дните, когато Бог ме пазеше,

Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, *s* világánál jártam a setétet;

когато светилникът Му светеше на главата ми и с Неговата светлина през мрака ходех;

A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!

както бях във зрелостта си, и Божият доверен съвет над шатрата ми беше;

Mikor még a Mindenható velem volt, *és* körültem voltak gyermekeim;

когато Всемогъщият бе още с мен и момчетата ми — покрай мен;

Mikor lábaimat *édes* tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;

когато стъпките ми се къпеха в каймак и скалата до мен изливаше реки маслинено масло!

Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:

Когато излизах при портата на града, заемах мястото си на площада,

Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek *és *állottak.

младежите ме виждаха и се криеха и старци ставаха, стояха прави;

A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.

първенците преставаха да говорят и слагаха ръка на устата си;

A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.

гласът на благородните замлъкваше и езикът им залепваше за небцето им,

Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.

защото, когато ухо чуеше, ме облажаваше и когато око видеше, за мен засвидетелстваше;

Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.

защото аз избавях сиромаха, който викаше, и сирачето, което нямаше помощник.

A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.

Благословението на загиващия идваше над мен, сърцето на вдовицата аз правех да ликува.

Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.

Обличах правдата и тя ми беше дреха, правосъдието ми — за мантия и за тюрбан.

A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.

Аз бях очи на слепия, крака на куция.

A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.

Бях баща на бедните, изследвах делото на непознатия.

Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.

Челюстта на беззаконния трошах, изваждах жертвата от зъбите му.

Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.

Тогава казвах: Ще умра в гнездото си и дните си ще умножа като пясъка,

Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.

коренът ми разпрострян е към водите и росата в клона ми нощува,

Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.

славата ми в мен се подновява и лъкът ми се укрепва във ръката ми.

Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.

Те ме слушаха и чакаха, мълчаливо слушаха съвета ми.

Az én szavaim után nem szóltak többet, *s harmatként* hullt rájok beszédem.

След моята дума не говореха повече и речта ми капеше на тях като роса.

Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.

Чакаха ме като дъжд и отваряха устата си като за пролетния дъжд.

Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.

Аз им се усмихвах, щом не вярваха, и светлината на лицето ми не можеха да помрачат.

*Örömest* választottam útjokat, mint főember ültem *ott;* úgy laktam *ott,* mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.

Избирах за тях пътя и седях като глава, и живеех като цар сред войската, като такъв, който утешава жалеещи.