Job 30

Most pedig nevetnek rajtam, a kik fiatalabbak nálam a kiknek atyjokat az én juhaimnak komondorai közé sem számláltam volna.

Но сега ми се подсмиват по-младите на дни от мен, чиито бащи аз бих отхвърлил на стадото си с кучетата да поставя.

Mire való lett volna nékem még kezök ereje is? Rájok nézve a vénség elveszett!

Наистина, за какво ми е силата на ръцете им, в които зрелостта загива?

Szükség és éhség miatt összeaszottak, a kik a kopár földet futják, a sötét, sivatag pusztaságot.

Те са измършавели от недоимък и глад и гризат корените на безводната земя, отпреди във пустош и опустошение,

A kik keserű füvet tépnek a bokor mellett, és rekettyegyökér a kenyerök.

между храстите те късат слез и корени на хвойна им е хлябът.

Az emberek közül kiűzik őket, úgy hurítják őket, mint a tolvajt.

Те бяха изгонени от обществото и викаха по тях като крадец.

Félelmetes völgyekben kell lakniok, a földnek és szikláknak hasadékaiban.

Живееха в ужасни долини, в дупки на земята и скалите.

A bokrok között ordítanak, a csalánok alatt gyülekeznek.

Ревяха между храстите и се събираха под тръни.

Esztelen legények, sőt becstelen fiak, a kiket kivertek az országból.

Синове на безумни и синове на безименни, те бяха изгонени с бич от земята.

És most ezeknek lettem gúnydalává, nékik levék beszédtárgyuk!

А сега аз им станах подигравателна песен, да, станах им за приказка.

Útálnak engem, messze távoznak tőlem, és nem átalanak pökdösni előttem.

Те се отвращават от мен, държат се далеч от мен, не се свенят да плюят на лицето ми.

Sőt leoldják kötelöket és bántalmaznak engem, és a zabolát előttem kivetik.

Понеже Бог развързал е въжетата на шатрата и ме е унижил, и те са се разюздали пред мен.

Jobb felől ifjak támadnak ellenem, gáncsot vetnek lábaimnak, és ösvényt törnek felém, hogy megrontsanak.

Отдясно ми надигат се изчадия, краката ми изблъскват и гибелните си пътеки против мен прокарват.

Az én útamat elrontják, romlásomat öregbítik, nincsen segítség ellenök.

Разбиват пътя ми, злощастието ми увеличават без помощник.

Mint valami széles résen, úgy rontanak elő, pusztulás között hömpölyögnek *ide.*

Идват като през широк пролом, опустошително връхлитат.

Rettegések fordultak ellenem, mint vihar űzik el tisztességemet, boldogságom eltünt, mint a felhő.

Ужаси насочват се към мен, достойнството ми гонят като вятър и благополучието ми премина като облак.

Mostan azért enmagamért ontja ki magát lelkem; nyomorúságnak napjai fognak meg engem.

И сега душата ми излива се във мен, постигнаха ме скръбни дни.

Az éjszaka meglyuggatja csontjaimat bennem, és nem nyugosznak az én inaim.

Нощта пронизва костите ми в мен и болки ме разяждат, не престават.

A sok erőlködés miatt elváltozott az én ruházatom; úgy szorít engem, mint a köntösöm galléra.

С голяма сила дрехата ми се изменя, стяга ме като яката на хитона ми.

A sárba vetett engem, hasonlóvá lettem porhoz és hamuhoz.

В калта ме е захвърлил и аз съм станал като прах и пепел.

Kiáltok hozzád, de nem felelsz; megállok és *csak* nézel reám!

Викам към Теб, но не ми отговаряш, стоя, и ме забелязваш.

Kegyetlenné változtál irántam; kezed erejével harczolsz ellenem.

Превърнал си се във жесток към мен, със силната Си ръка ме преследваш.

Felemelsz, szélnek eresztesz engem, és széttépsz engem a viharban.

Издигаш ме да яздя вятъра, в гърма на бурята ме разпиляваш —

Hiszen tudtam, hogy visszatérítesz engem a halálba, és a minden élő gyülekező házába;

защото зная, че ще ме докараш до смъртта и до дома, определен за всички живи.

De a roskadóban levő ne nyujtsa-é ki kezét? Avagy ha veszendőben van, ne kiáltson-é segítségért?

Но в падането си човек не простира ли ръка и в бедствието си не вика ли?

Avagy nem sírtam-é azon, a kinek kemény napja volt; a szűkölködő miatt nem volt-é lelkem szomorú?

Аз не плаках ли за онзи, който беше в тежки дни, и душата ми не се ли наскърби за сиромаха?

Bizony jót reméltem és rossz következék, világosságot vártam és homály jöve.

Добро очаквах — зло дойде; и чаках светлина, но дойде мрак.

Az én bensőm forr és nem nyugoszik; megrohantak engem a nyomorúságnak napjai.

Врят вътрешностите ми, не почиват; постигнаха ме скръбни дни.

Feketülten járok, de nem a nap hősége miatt; felkelek a gyülekezetben *és* kiáltozom.

Вървя скърбящ, без слънце; в събранието ставам, викам.

Atyjok fiává lettem a sakáloknak, és társokká a strucz madaraknak.

На чакалите аз станах брат и на камилоптиците — другар.

Bőröm feketül*ten hámlik le* rólam, és csontom elég a hőség miatt.

Кожата ми почерня на мен и костите ми изгарят от огън.

Hegedűm sírássá változék, sípom pedig jajgatók szavává.

Арфата ми стана на ридание и флейтата ми — глас на оплаквачи.