Job 29

Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:

Og Job vedblev at fremsætte sit Tankesprog:

Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!

Ak, havde jeg det som tilforn, som dengang Gud tog sig af mig,

Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, *s* világánál jártam a setétet;

da hans Lampe lyste over mit Hoved, og jeg ved hans Lys vandt frem i Mørke,

A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!

som i mine modne År, da Guds Fortrolighed var over mit Telt,

Mikor még a Mindenható velem volt, *és* körültem voltak gyermekeim;

da den Almægtige end var hos mig og mine Drenge var om mig,

Mikor lábaimat *édes* tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;

da mine Fødder vaded i Fløde, og Olie strømmede, hvor jeg stod,

Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:

da jeg gik ud til Byens Port og rejste mit Sæde på Torvet.

Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek *és *állottak.

Når Ungdommen så mig, gemte deo sig, Oldinge rejste sig op og stod,

A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.

Høvdinger standsed i Talen og lagde Hånd på Mund,

A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.

Stormænds Røst forstummed, deres Tunge klæbed til Ganen;

Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.

Øret hørte og priste mig lykkelig, Øjet så og tilkendte mig Ære.

Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.

Thi jeg redded den arme, der skreg om Hjælp, den faderløse, der savned en Hjælper;

A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.

den, det gik skævt, velsignede mig, jeg frydede Enkens Hjerte;

Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.

jeg klædte mig i Retfærd, og den i mig, i Ret som Kappe og Hovedbind.

A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.

Jeg var den blindes Øje, jeg var den lammes Fod;

A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.

jeg var de fattiges Fader, udreded den mig ukendtes Sag;

Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.

den lovløses Tænder brød jeg, rev Byttet ud af hans Gab.

Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.

Så tænkte jeg da: "Jeg skal dø i min Rede, leve så længe som Føniksfuglen;

Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.

min Rod kan Vand komme til, Duggen har Nattely i mine Grene;

Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.

min Ære er altid ny, min Bue er altid ung i min Hånd!"

Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.

Mig hørte de på og bied, var tavse, mens jeg gav Råd;

Az én szavaim után nem szóltak többet, *s harmatként* hullt rájok beszédem.

ingen tog Ordet, når jeg havde talt, mine Ord faldt kvægende på dem;

Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.

de bied på mig som på Regn, spærred Munden op efter Vårregn.

Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.

Mistrøstige smilte jeg til, mit Åsyns Lys fik de ej til at svinde.

*Örömest* választottam útjokat, mint főember ültem *ott;* úgy laktam *ott,* mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.

Vejen valgte jeg for dem og sad som Høvding, troned som Konge blandt Hærmænd, som den, der gav sørgende Trøst.