Job 29

En Job ging voort zijn spreuk op te heffen, en zeide:

Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:

Och, of ik ware, gelijk in de vorige maanden, gelijk in de dagen, toen God mij bewaarde!

Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!

Toen Hij Zijn lamp deed schijnen over mijn hoofd, en ik bij Zijn licht de duisternis doorwandelde;

Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, *s* világánál jártam a setétet;

Gelijk als ik was in de dagen mijner jonkheid, toen Gods verborgenheid over mijn tent was;

A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!

Toen de Almachtige nog met mij was, en mijn jongens rondom mij;

Mikor még a Mindenható velem volt, *és* körültem voltak gyermekeim;

Toen ik mijn gangen wies in boter, en de rots bij mij oliebeken uitgoot;

Mikor lábaimat *édes* tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;

Toen ik uitging naar de poort door de stad, toen ik mijn stoel op de straat liet bereiden.

Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:

De jongens zagen mij, en verstaken zich, en de stokouden rezen op en stonden.

Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek *és *állottak.

De oversten hielden de woorden in, en leiden de hand op hun mond.

A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.

De stem der vorsten verstak zich, en hun tong kleefde aan hun gehemelte.

A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.

Als een oor mij hoorde, zo hield het mij gelukzalig; als mij een oog zag, zo getuigde het van mij.

Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.

Want ik bevrijdde den ellendige, die riep, en den wees, die geen helper had.

Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.

De zegen desgenen, die verloren ging, kwam op mij; en het hart der weduwe deed ik vrolijk zingen.

A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.

Ik bekleedde mij met gerechtigheid, en zij bekleedde mij; mijn oordeel was als een mantel en vorstelijke hoed.

Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.

Den blinden was ik tot ogen, en den kreupelen was ik tot voeten.

A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.

Ik was den nooddruftigen een vader; en het geschil, dat ik niet wist, dat onderzocht ik.

A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.

En ik verbrak de baktanden des verkeerden, en wierp den roof uit zijn tanden.

Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.

En ik zeide: Ik zal in mijn nest den geest geven, en ik zal de dagen vermenigvuldigen als het zand.

Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.

Mijn wortel was uitgebreid aan het water, en dauw vernachtte op mijn tak.

Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.

Mijn heerlijkheid was nieuw bij mij, en mijn boog veranderde zich in mijn hand.

Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.

Zij hoorden mij aan, en wachtten, en zwegen op mijn raad.

Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.

Na mijn woord spraken zij niet weder, en mijn rede drupte op hen.

Az én szavaim után nem szóltak többet, *s harmatként* hullt rájok beszédem.

Want zij wachtten naar mij, gelijk naar den regen, en sperden hun mond open, als naar den spaden regen.

Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.

Lachte ik hun toe, zij geloofden het niet; en het licht mijns aangezichts deden zij niet nedervallen.

Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.

Verkoos ik hun weg, zo zat ik bovenaan, en woonde als een koning onder de benden, als een, die treurigen vertroost.

*Örömest* választottam útjokat, mint főember ültem *ott;* úgy laktam *ott,* mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.