Job 29

Og Job vedblev at fremsætte sit Tankesprog:

Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:

Ak, havde jeg det som tilforn, som dengang Gud tog sig af mig,

Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!

da hans Lampe lyste over mit Hoved, og jeg ved hans Lys vandt frem i Mørke,

Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, *s* világánál jártam a setétet;

som i mine modne År, da Guds Fortrolighed var over mit Telt,

A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!

da den Almægtige end var hos mig og mine Drenge var om mig,

Mikor még a Mindenható velem volt, *és* körültem voltak gyermekeim;

da mine Fødder vaded i Fløde, og Olie strømmede, hvor jeg stod,

Mikor lábaimat *édes* tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;

da jeg gik ud til Byens Port og rejste mit Sæde på Torvet.

Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:

Når Ungdommen så mig, gemte deo sig, Oldinge rejste sig op og stod,

Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek *és *állottak.

Høvdinger standsed i Talen og lagde Hånd på Mund,

A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.

Stormænds Røst forstummed, deres Tunge klæbed til Ganen;

A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.

Øret hørte og priste mig lykkelig, Øjet så og tilkendte mig Ære.

Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.

Thi jeg redded den arme, der skreg om Hjælp, den faderløse, der savned en Hjælper;

Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.

den, det gik skævt, velsignede mig, jeg frydede Enkens Hjerte;

A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.

jeg klædte mig i Retfærd, og den i mig, i Ret som Kappe og Hovedbind.

Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.

Jeg var den blindes Øje, jeg var den lammes Fod;

A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.

jeg var de fattiges Fader, udreded den mig ukendtes Sag;

A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.

den lovløses Tænder brød jeg, rev Byttet ud af hans Gab.

Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.

Så tænkte jeg da: "Jeg skal dø i min Rede, leve så længe som Føniksfuglen;

Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.

min Rod kan Vand komme til, Duggen har Nattely i mine Grene;

Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.

min Ære er altid ny, min Bue er altid ung i min Hånd!"

Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.

Mig hørte de på og bied, var tavse, mens jeg gav Råd;

Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.

ingen tog Ordet, når jeg havde talt, mine Ord faldt kvægende på dem;

Az én szavaim után nem szóltak többet, *s harmatként* hullt rájok beszédem.

de bied på mig som på Regn, spærred Munden op efter Vårregn.

Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.

Mistrøstige smilte jeg til, mit Åsyns Lys fik de ej til at svinde.

Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.

Vejen valgte jeg for dem og sad som Høvding, troned som Konge blandt Hærmænd, som den, der gav sørgende Trøst.

*Örömest* választottam útjokat, mint főember ültem *ott;* úgy laktam *ott,* mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.