Job 4

És felele a témáni Elifáz, és monda:

Så tog Temaniten Elifaz til Orde og sagde:

Ha szólni próbálunk hozzád, zokon veszed-é? De hát ki bírná türtőztetni magát a beszédben?

Ærgrer det dig, om man taler til dig? Men hvem kan her være tavs?

Ímé sokakat oktattál, és a megfáradott kezeket megerősítetted;

Du har selv talt mange til Rette og styrket de slappe Hænder,

A tántorgót a te beszédeid fentartották, és a reszkető térdeket megerősítetted;

dine Ord holdt den segnende oppe, vaklende Knæ gav du Kraft.

Most, hogy rád jött *a sor,* zokon veszed; hogy téged ért *a baj,* elrettensz!

Men nu det gælder dig selv, så taber du Modet, nu det rammer dig selv, er du slaget af Skræk!

Nem bizodalmad-é a te istenfélelmed, s nem reménységed- é utaidnak becsületessége?

Er ikke din Gudsfrygt din Tillid, din fromme Færd dit Håb?

Emlékezzél, kérlek, ki az, a ki elveszett ártatlanul, és hol töröltettek el az igazak?

Tænk efter! Hvem gik uskyldig til Grunde, hvor gik retsindige under?

A mint én láttam, a kik hamisságot szántanak és gonoszságot vetnek, ugyanazt aratnak.

Men det har jeg set: Hvo Uret pløjer og sår Fortræd, de høster det selv.

Az Istennek lehelletétől elvesznek, az ő haragjának szelétől elpusztulnak.

For Guds Ånd går de til Grunde, for hans Vredes Pust går de til.

Az oroszlán ordítása, a sakál üvöltése, és az oroszlán-kölykök fogai megsemmisülnek.

Løvens Brøl og Vilddyrets Glam Ungløvernes Tænder slås ud;

Az agg oroszlán elvész, ha nincs martaléka, a nőstény oroszlán kölykei elszélednek.

Løven omkommer af Mangel på Rov, og Løveungerne spredes.

Szó lopódzék hozzám, s valami nesz üté meg abból fülemet.

Der sneg sig til mig et Ord mit Øre opfanged dets Hvisken

Éjjeli látásokon való töprengések között, mikor mély álom fogja el az embereket.

i Nattesynernes Tanker, da Dvale sank over Mennesker;

Félelem szálla rám, és rettegés, s megreszketteté minden csontomat.

Angst og Skælven kom over mig, alle mine Ledemod skjalv;

Valami szellem suhant el előttem, s testemnek szőre felborzolódék.

et Pust strøg over mit Ansigt, Hårene rejste sig på min Krop.

Megálla, de ábrázatját föl nem ismerém, egy alak vala szemeim előtt, mély csend, és *ilyen* szót hallék:

Så stod det stille! Jeg sansed ikke, hvordan det så ud; en Skikkelse stod for mit Øje, jeg hørte en hviskende Stemme:

Vajjon a halandó igaz-é Istennél: az ő teremtője előtt tiszta-é az ember?

"Har et Menneske Ret for Gud, mon en Mand er ren for sin Skaber?

Ímé az ő szolgáiban sem bízhatik és az ő angyalaiban is talál hibát:

End ikke sine Tjenere tror han, hos sine Engle finder han Fejl,

Mennyivel inkább a sárházak lakosaiban, a kiknek fundamentumok a porban van, és könnyebben szétnyomhatók a molynál?!

endsige hos dem, der bor i en Hytte af Ler og har deres Grundvold i Støvet!

Reggeltől estig gyötrődnek, s a nélkül, hogy észrevennék, elvesznek örökre.

De knuses ligesom Møl, imellem Morgen og Aften, de sønderslås uden at ænses, for evigt går de til Grunde.

Ha kiszakíttatik belőlök sátoruk kötele, nem halnak-é meg, és pedig bölcsesség nélkül?

Rives ej deres Teltreb ud? De dør, men ikke i Visdom."