Job 7

“Yeryüzünde insan yaşamı savaşı andırmıyor mu, Günleri gündelikçinin günlerinden farklı mı?

Nem rabszolga élete van-é az embernek a földön, és az ő napjai nem olyanok-é, mint a béresnek napjai?

Gölgeyi özleyen köle, Ücretini bekleyen gündelikçi gibi,

A mint a szolga kívánja az árnyékot, és a mint a béres reményli az ő bérét:

Miras olarak bana boş aylar verildi, Payıma sıkıntılı geceler düştü.

Úgy részesültem én keserves hónapokban, és nyomorúságnak éjszakái jutottak számomra.

Yatarken, ‘Ne zaman kalkacağım’ diye düşünüyorum, Ama gece uzadıkça uzuyor, Gün doğana dek dönüp duruyorum.

Ha lefekszem, azt mondom: mikor kelek föl? de hosszú az estve, és betelek a hánykolódással *reggeli* szürkületig.

Bedenimi kurt, kabuk kaplamış, Çatlayan derimden irin akıyor.

Testem férgekkel van fedve és a pornak piszokjával; bőröm összehúzódik és meggennyed.

“Günlerim dokumacının mekiğinden hızlı, Umutsuz tükenmekte.

Napjaim gyorsabbak voltak a vetélőnél, és most reménység nélkül tünnek el.

Ey Tanrı, yaşamımın bir soluk olduğunu anımsa, Gözüm bir daha mutluluk yüzü görmeyecek.

Emlékezzél meg, hogy az én életem csak egy lehellet, és az én szemem nem lát többé jót.

Şu anda bana bakan gözler bir daha beni görmeyecek, Senin gözlerin üzerimde olacak, Ama ben yok olacağım.

Nem lát engem szem, a mely rám néz; te rám *veted* szemed, de már nem vagyok!

Bir bulutun dağılıp gitmesi gibi, Ölüler diyarına inen bir daha çıkmaz.

A felhő eltünik és elmegy, így a ki leszáll a *sír*ba, nem jő fel *többé.*

Bir daha evine dönmez, Bulunduğu yer artık onu tanımaz.

Nem tér vissza többé az ő hajlékába, és az ő helye nem ismeri őt többé.

“Bu yüzden sessiz kalmayacak, İçimdeki sıkıntıyı dile getireceğim; Canımın acısıyla yakınacağım.

Én sem tartóztatom hát meg az én számat; szólok az én lelkemnek fájdalmában, és panaszkodom az én szívemnek keserűségében.

Ben deniz ya da deniz canavarı mıyım ki, Başıma bekçi koydun?

Tenger vagyok-é én, avagy czethal, hogy őrt állítasz ellenem?

Yatağım beni rahatlatır, Döşeğim acılarımı dindirir diye düşündüğümde,

Mikor azt gondolom, megvigasztal engem az én nyoszolyám, megkönnyebbíti panaszolkodásomat az én ágyasházam:

Beni düşlerle korkutuyor, Görümlerle yıldırıyorsun.

Akkor álmokkal rettentesz meg engem és látásokkal háborítasz meg engem;

Öyle ki, boğulmayı, Ölmeyi şu yaşama yeğliyorum.

Úgy, hogy inkább választja lelkem a megfojtatást, inkább a halált, mint csontjaimat.

Yaşamımdan tiksiniyor, Sonsuza dek yaşamak istemiyorum; Çek elini benden, çünkü günlerimin anlamı kalmadı.

Utálom! Nem akarok örökké élni. Távozzál el tőlem, mert nyomorúság az én életem.

[] “İnsan ne ki, onu büyütesin, Üzerinde kafa yorasın,

Micsoda az ember, hogy őt ily nagyra becsülöd, és hogy figyelmedet fordítod reá?

Her sabah onu yoklayasın, Her an onu sınayasın?

Meglátogatod őt minden reggel, és minden szempillantásban próbálod őt.

Gözünü üzerimden hiç ayırmayacak mısın, Tükürüğümü yutacak kadar bile beni rahat bırakmayacak mısın?

Míglen nem fordítod el tőlem szemedet, nem távozol csak addig is tőlem, a míg nyálamat lenyelem?

Günah işledimse, ne yaptım sana, Ey insan gözcüsü? Niçin beni kendine hedef seçtin? Sana yük mü oldum?

Vétkeztem! Mit cselekedjem én néked, oh embereknek őrizője? Mért tettél ki czéltáblául magadnak? Mért legyek magamnak is terhére.

Niçin isyanımı bağışlamaz, Suçumu affetmezsin? Çünkü yakında toprağa gireceğim, Beni çok arayacaksın, ama ben artık olmayacağım.”

És mért nem bocsátod meg vétkemet és nem törlöd el az én bűnömet? Hiszen immár a porban fekszem, és ha keresel engem, nem leszek.