Job 7

Nem rabszolga élete van-é az embernek a földön, és az ő napjai nem olyanok-é, mint a béresnek napjai?

Har Mennesket på Jord ej Krigerkår? Som en Daglejers er hans Dage.

A mint a szolga kívánja az árnyékot, és a mint a béres reményli az ő bérét:

Som Trællen, der higer efter Skygge som Daglejeren, der venter på Løn,

Úgy részesültem én keserves hónapokban, és nyomorúságnak éjszakái jutottak számomra.

så fik jeg Skuffelses Måneder i Arv kvalfulde Nætter til Del.

Ha lefekszem, azt mondom: mikor kelek föl? de hosszú az estve, és betelek a hánykolódással *reggeli* szürkületig.

Når jeg lægger mig, siger jeg: "Hvornår er det Dag, af jeg kan stå op?" og når jeg står op: "Hvornår er det Kvæld?" Jeg mættes af Uro, til Dagen gryr.

Testem férgekkel van fedve és a pornak piszokjával; bőröm összehúzódik és meggennyed.

Mit Legeme er klædt med Orme og Skorpe, min Hud skrumper ind og væsker.

Napjaim gyorsabbak voltak a vetélőnél, és most reménység nélkül tünnek el.

Raskere end Skyttelen flyver mine Dage, de svinder bort uden Håb.

Emlékezzél meg, hogy az én életem csak egy lehellet, és az én szemem nem lát többé jót.

Kom i Hu, at mit Liv er et Pust, ej mer får mit Øje Lykke at skue!

Nem lát engem szem, a mely rám néz; te rám *veted* szemed, de már nem vagyok!

Vennens Øje skal ikke se mig, dit Øje søger mig - jeg er ikke mere.

A felhő eltünik és elmegy, így a ki leszáll a *sír*ba, nem jő fel *többé.*

Som Skyen svinder og trækker bort, bliver den, der synker i Døden, borte,

Nem tér vissza többé az ő hajlékába, és az ő helye nem ismeri őt többé.

han vender ej atter hjem til sit Hus, hans Sted får ham aldrig at se igen.

Én sem tartóztatom hát meg az én számat; szólok az én lelkemnek fájdalmában, és panaszkodom az én szívemnek keserűségében.

Så vil jeg da ej lægge Bånd på min Mund, men tale i Åndens Kvide, sukke i bitter Sjælenød.

Tenger vagyok-é én, avagy czethal, hogy őrt állítasz ellenem?

Er jeg et Hav, eller er jeg en Drage, siden du sætter Vagt ved mig?

Mikor azt gondolom, megvigasztal engem az én nyoszolyám, megkönnyebbíti panaszolkodásomat az én ágyasházam:

Når jeg tænker, mit Leje skal lindre mig, Sengen lette mit Suk,

Akkor álmokkal rettentesz meg engem és látásokkal háborítasz meg engem;

da ængster du mig med Drømme, skræmmer mig op ved Syner,

Úgy, hogy inkább választja lelkem a megfojtatást, inkább a halált, mint csontjaimat.

så min Sjæl vil hellere kvæles. hellere dø end lide.

Utálom! Nem akarok örökké élni. Távozzál el tőlem, mert nyomorúság az én életem.

Nu nok! Jeg lever ej evigt, slip mig, mit Liv er et Pust!

Micsoda az ember, hogy őt ily nagyra becsülöd, és hogy figyelmedet fordítod reá?

Hvad er et Menneske, at du regner ham og lægger Mærke til ham,

Meglátogatod őt minden reggel, és minden szempillantásban próbálod őt.

hjemsøger ham hver Morgen, ransager ham hvert Øjeblik?

Míglen nem fordítod el tőlem szemedet, nem távozol csak addig is tőlem, a míg nyálamat lenyelem?

Når vender du dog dit Øje fra mig, slipper mig, til jeg har sunket mit Spyt?

Vétkeztem! Mit cselekedjem én néked, oh embereknek őrizője? Mért tettél ki czéltáblául magadnak? Mért legyek magamnak is terhére.

Har jeg syndet, hvad skader det dig, du, som er Menneskets Vogter? Hvi gjorde du mig til Skive, hvorfor blev jeg dig til Byrde?

És mért nem bocsátod meg vétkemet és nem törlöd el az én bűnömet? Hiszen immár a porban fekszem, és ha keresel engem, nem leszek.

Hvorfor tilgiver du ikke min Synd og lader min Brøde uænset? Snart ligger jeg jo under Mulde, du søger mig - og jeg er ikke mere!