Job 7

Difinita estas ja por la homo la limtempo sur la tero, Kaj liaj tagoj estas kiel la tagoj de dungito.

Nem rabszolga élete van-é az embernek a földön, és az ő napjai nem olyanok-é, mint a béresnek napjai?

Kiel sklavo, kiu sopiras al ombro, Kaj kiel dungito, kiu atendas sian pagon,

A mint a szolga kívánja az árnyékot, és a mint a béres reményli az ő bérét:

Tiel mi ricevis sorte monatojn vantajn, Kaj noktoj turmentaj estas nombritaj al mi.

Úgy részesültem én keserves hónapokban, és nyomorúságnak éjszakái jutottak számomra.

Kiam mi kuŝiĝas, mi diras: Kiam mi leviĝos? Sed la vespero fariĝas longa, kaj mi satiĝas de maltrankvileco ĝis la tagiĝo.

Ha lefekszem, azt mondom: mikor kelek föl? de hosszú az estve, és betelek a hánykolódással *reggeli* szürkületig.

Mia korpo estas kovrita de vermoj kaj de pecoj da tero; Mia haŭto krevis kaj putras.

Testem férgekkel van fedve és a pornak piszokjával; bőröm összehúzódik és meggennyed.

Miaj tagoj forflugis pli facile, ol bobeno de teksisto, Kaj pasis, lasinte nenian esperon.

Napjaim gyorsabbak voltak a vetélőnél, és most reménység nélkül tünnek el.

Memoru, ke mia vivo estas bloveto, Ke miaj okuloj ne plu revidos bonon;

Emlékezzél meg, hogy az én életem csak egy lehellet, és az én szemem nem lát többé jót.

Ne plu revidos min okulo de vidanto; Vi volos ekrigardi min, sed mi jam ne ekzistos.

Nem lát engem szem, a mely rám néz; te rám *veted* szemed, de már nem vagyok!

Nubo pasas kaj foriras; Tiel ne plu revenas tiu, kiu iris en Ŝeolon;

A felhő eltünik és elmegy, így a ki leszáll a *sír*ba, nem jő fel *többé.*

Li ne plu revenas en sian domon; Lia loko ne plu rekonos lin.

Nem tér vissza többé az ő hajlékába, és az ő helye nem ismeri őt többé.

Tial mi ne detenos mian buŝon; Mi parolos en la premiteco de mia spirito, Mi plendos en la maldolĉeco de mia animo.

Én sem tartóztatom hát meg az én számat; szólok az én lelkemnek fájdalmában, és panaszkodom az én szívemnek keserűségében.

Ĉu mi estas maro aŭ mara monstro, Ke Vi starigis gardon por mi?

Tenger vagyok-é én, avagy czethal, hogy őrt állítasz ellenem?

Kiam mi pensas, ke mia lito min konsolos, Ke mia kuŝejo plifaciligos mian suferadon,

Mikor azt gondolom, megvigasztal engem az én nyoszolyám, megkönnyebbíti panaszolkodásomat az én ágyasházam:

Tiam Vi teruras min per sonĝoj, Timigas min per vizioj;

Akkor álmokkal rettentesz meg engem és látásokkal háborítasz meg engem;

Kaj mia animo deziras sufokiĝon, Miaj ostoj la morton.

Úgy, hogy inkább választja lelkem a megfojtatást, inkább a halált, mint csontjaimat.

Tedis al mi; ne eterne mi vivu; Forlasu min, ĉar miaj tagoj estas vantaĵo.

Utálom! Nem akarok örökké élni. Távozzál el tőlem, mert nyomorúság az én életem.

Kio estas homo, ke Vi faras lin granda, Ke Vi zorgas pri li,

Micsoda az ember, hogy őt ily nagyra becsülöd, és hogy figyelmedet fordítod reá?

Ke Vi rememoras lin ĉiumatene, Elprovas lin ĉiumomente?

Meglátogatod őt minden reggel, és minden szempillantásban próbálod őt.

Kial Vi ne deturnas Vin de mi, Ne lasas min libera eĉ tiom, ke mi povu engluti mian salivon?

Míglen nem fordítod el tőlem szemedet, nem távozol csak addig is tőlem, a míg nyálamat lenyelem?

Se mi pekis, kion mi per tio faris al Vi, ho gardanto de la homoj? Kial Vi faris min celo de Viaj atakoj, Ke mi fariĝis ŝarĝo por mi mem?

Vétkeztem! Mit cselekedjem én néked, oh embereknek őrizője? Mért tettél ki czéltáblául magadnak? Mért legyek magamnak is terhére.

Kaj kial Vi ne deprenas mian pekon, ne pardonas mian malbonagon? Jen mi ja baldaŭ kuŝos en la tero; Kaj kiam Vi morgaŭ serĉos min, mi ne ekzistos.

És mért nem bocsátod meg vétkemet és nem törlöd el az én bűnömet? Hiszen immár a porban fekszem, és ha keresel engem, nem leszek.