Job 10

“Yaşamımdan usandım, Özgürce yakınacak, İçimdeki acıyla konuşacağım.

Lelkemből útálom az életemet, megeresztem felőle panaszomat; szólok az én lelkem keserűségében.

Tanrı’ya: Beni suçlama diyeceğim, Ama söyle, niçin benimle çekişiyorsun.

Azt mondom az Istennek: Ne kárhoztass engem; add tudtomra, miért perlesz velem?!

Hoşuna mı gidiyor gaddarlık etmek, Kendi ellerinin emeğini reddedip Kötülerin tasarılarını onaylamak?

Jó-é az néked, hogy nyomorgatsz, hogy megútálod kezednek munkáját, és a gonoszok tanácsát támogatod?

Sende insan gözü mü var? İnsanın gördüğü gibi mi görüyorsun?

Testi szemeid vannak-é néked, és úgy látsz-é te, a mint halandó lát?

Günlerin ölümlü birinin günleri gibi, Yılların insanın yılları gibi mi ki,

Mint a halandónak napjai, olyanok-é a te napjaid, avagy a te éveid, mint az embernek napjai?

Suçumu arıyor, Günahımı araştırıyorsun?

Hogy az én álnokságomról tudakozol, és az én vétkem után kutatsz.

Kötü olmadığımı, Senin elinden beni kimsenin kurtaramayacağını biliyorsun.

Jól tudod te azt, hogy én nem vagyok gonosz, még sincs, a ki kezedből kiszabadítson!

“Senin ellerin bana biçim verdi, beni yarattı, Şimdi dönüp beni yok mu edeceksin?

Kezeid formáltak engem és készítének engem egészen köröskörül, és mégis megrontasz engem?!

Lütfen anımsa, balçık gibi bana sen biçim verdin, Beni yine toprağa mı döndüreceksin?

Emlékezzél, kérlek, hogy mint valami agyagedényt, úgy készítettél engem, és ismét porrá tennél engem?

Beni süt gibi dökmedin mi, Peynir gibi katılaştırmadın mı?

Nem úgy öntél-é engem, mint a tejet és mint a sajtot, megoltottál engem?

Bana et ve deri giydirdin, Beni kemiklerle, sinirlerle ördün.

Bőrrel és hússal ruháztál fel engem, csontokkal és inakkal befedeztél engem.

Bana yaşam verdin, sevgi gösterdin, İlgin ruhumu korudu.

Életet és kegyelmet szerzettél számomra, és a te gondviselésed őrizte az én lelkemet.

“Ama bunları yüreğinde gizledin, Biliyorum aklındakini:

De ezeket elrejtetted a te szívedben, és tudom, hogy ezt tökélted el magadban:

Günah işleseydim, beni gözlerdin, Suçumu cezasız bırakmazdın.

Ha vétkezem, mindjárt észreveszed rajtam, és bűnöm alól nem mentesz föl engem.

Suçluysam, vay başıma! Suçsuzken bile başımı kaldıramıyorum, Çünkü utanç doluyum, çaresizim.

Ha istentelen vagyok, jaj nékem; ha igaz vagyok, sem emelem föl fejemet, eltelve gyalázattal, de tekints nyomorúságomra!

Başımı kaldırsam, aslan gibi beni avlar, Şaşılası gücünü yine gösterirsin üstümde.

Ha pedig felemelkednék az, mint oroszlán kergetnél engem, és ismét csudafájdalmakat bocsátanál reám.

Bana karşı yeni tanıklar çıkarır, Öfkeni artırırsın. Orduların dalga dalga üzerime geliyor.

Megújítanád a te bizonyságidat ellenem, megöregbítenéd a te boszúállásodat rajtam; váltakozó és állandó sereg volna ellenem.

“Niçin doğmama izin verdin? Keşke ölseydim, hiçbir göz beni görmeden!

Miért is hoztál ki engem anyámnak méhéből? Vajha meghaltam volna, és szem nem látott volna engem!

Hiç var olmamış olurdum, Rahimden mezara taşınırdım.

Lettem volna, mintha nem is voltam volna; anyámnak méhéből sírba vittek volna!

Birkaç günlük ömrüm kalmadı mı? Beni rahat bırak da biraz yüzüm gülsün;

Hiszen kevés napom van még; szünjék meg! Forduljon el tőlem, hadd viduljak fel egy kevéssé,

Dönüşü olmayan yere gitmeden önce, Karanlık ve ölüm gölgesi diyarına,

Mielőtt oda megyek, honnét nem térhetek vissza: a sötétségnek és a halál árnyékának földébe;

Zifiri karanlık diyarına, Ölüm gölgesi, kargaşa diyarına, Aydınlığın karanlığı andırdığı yere.”

Az éjféli homálynak földébe, a mely olyan, mint a halál árnyékának sürű setétsége; hol nincs rend, és a világosság olyan, mint a sürű setétség.