Job 10

Min sjel er lei av mitt liv, jeg vil la min klage ha fritt løp, jeg vil tale i min sjels bitre smerte.

Lelkemből útálom az életemet, megeresztem felőle panaszomat; szólok az én lelkem keserűségében.

Jeg vil si til Gud: Fordøm mig ikke, la mig vite hvorfor du strider mot mig!

Azt mondom az Istennek: Ne kárhoztass engem; add tudtomra, miért perlesz velem?!

Tykkes det dig godt at du undertrykker, at du forkaster det dine hender med omhu har dannet, og lar ditt lys skinne over ugudeliges råd?

Jó-é az néked, hogy nyomorgatsz, hogy megútálod kezednek munkáját, és a gonoszok tanácsát támogatod?

Har du menneskeøine, eller ser du således som et menneske ser?

Testi szemeid vannak-é néked, és úgy látsz-é te, a mint halandó lát?

Er dine dager som et menneskes dager, eller dine år som en manns dager? -

Mint a halandónak napjai, olyanok-é a te napjaid, avagy a te éveid, mint az embernek napjai?

siden du søker efter min misgjerning og leter efter min synd,

Hogy az én álnokságomról tudakozol, és az én vétkem után kutatsz.

enda du vet at jeg ikke er ugudelig, og at det ingen er som redder av din hånd.

Jól tudod te azt, hogy én nem vagyok gonosz, még sincs, a ki kezedből kiszabadítson!

Dine hender har dannet mig og gjort mig, helt og i alle deler, og nu vil du ødelegge mig!

Kezeid formáltak engem és készítének engem egészen köröskörül, és mégis megrontasz engem?!

Kom i hu at du har dannet mig som leret, og nu lar du mig atter vende tilbake til støvet!

Emlékezzél, kérlek, hogy mint valami agyagedényt, úgy készítettél engem, és ismét porrá tennél engem?

Helte du mig ikke ut som melk og lot mig størkne som ost?

Nem úgy öntél-é engem, mint a tejet és mint a sajtot, megoltottál engem?

Med hud og kjøtt klædde du mig, og med ben og sener gjennemvevde du mig.

Bőrrel és hússal ruháztál fel engem, csontokkal és inakkal befedeztél engem.

Liv og miskunnhet har du gitt mig, og din varetekt har vernet om min ånd.

Életet és kegyelmet szerzettél számomra, és a te gondviselésed őrizte az én lelkemet.

Og dette gjemte du i ditt hjerte, jeg vet at dette hadde du i sinne:

De ezeket elrejtetted a te szívedben, és tudom, hogy ezt tökélted el magadban:

Syndet jeg, så vilde du vokte på mig og ikke frikjenne mig for min misgjerning;

Ha vétkezem, mindjárt észreveszed rajtam, és bűnöm alól nem mentesz föl engem.

var jeg skyldig, da ve mig, men var jeg uskyldig, skulde jeg dog ikke kunne løfte mitt hode, mett av skam og med min elendighet for øie;

Ha istentelen vagyok, jaj nékem; ha igaz vagyok, sem emelem föl fejemet, eltelve gyalázattal, de tekints nyomorúságomra!

og hevet det sig dog, så vilde du jage efter mig som en løve, og atter vise dig forunderlig mot mig;

Ha pedig felemelkednék az, mint oroszlán kergetnél engem, és ismét csudafájdalmakat bocsátanál reám.

du vilde føre nye vidner mot mig og øke din harme mot mig, sende alltid nye hærflokker mot mig.

Megújítanád a te bizonyságidat ellenem, megöregbítenéd a te boszúállásodat rajtam; váltakozó és állandó sereg volna ellenem.

Hvorfor lot du mig utgå av mors liv? Jeg skulde ha opgitt ånden, og intet øie skulde ha sett mig;

Miért is hoztál ki engem anyámnak méhéből? Vajha meghaltam volna, és szem nem látott volna engem!

jeg skulde ha vært som om jeg aldri hadde vært til; fra mors liv skulde jeg ha vært båret til graven.

Lettem volna, mintha nem is voltam volna; anyámnak méhéből sírba vittek volna!

Er ikke mine dager få? - Han holde op! Han la mig være, så jeg kan bli litt glad,

Hiszen kevés napom van még; szünjék meg! Forduljon el tőlem, hadd viduljak fel egy kevéssé,

før jeg går bort for ikke å vende tilbake, bort til mørkets og dødsskyggens land,

Mielőtt oda megyek, honnét nem térhetek vissza: a sötétségnek és a halál árnyékának földébe;

et land så mørkt som den sorteste natt, hvor dødsskygge og forvirring råder, og hvor lyset er som den sorteste natt!

Az éjféli homálynak földébe, a mely olyan, mint a halál árnyékának sürű setétsége; hol nincs rend, és a világosság olyan, mint a sürű setétség.