Job 10

Lelkemből útálom az életemet, megeresztem felőle panaszomat; szólok az én lelkem keserűségében.

Stýště se duši mé v životě mém, vypustím nad sebou naříkání své, mluviti budu v hořkosti duše své.

Azt mondom az Istennek: Ne kárhoztass engem; add tudtomra, miért perlesz velem?!

Dím Bohu: Neodsuzuj mne, oznam mi, proč se nesnadníš se mnou?

Jó-é az néked, hogy nyomorgatsz, hogy megútálod kezednek munkáját, és a gonoszok tanácsát támogatod?

Jaký máš na tom užitek, že mne ssužuješ, že pohrdáš dílem rukou svých, a radu bezbožných osvěcuješ?

Testi szemeid vannak-é néked, és úgy látsz-é te, a mint halandó lát?

Zdali oči tělesné máš? Zdali tak, jako hledí člověk, ty hledíš?

Mint a halandónak napjai, olyanok-é a te napjaid, avagy a te éveid, mint az embernek napjai?

Zdaž jsou jako dnové člověka dnové tvoji, a léta tvá podobná dnům lidským,

Hogy az én álnokságomról tudakozol, és az én vétkem után kutatsz.

Že vyhledáváš nepravosti mé, a na hřích můj se vyptáváš?

Jól tudod te azt, hogy én nem vagyok gonosz, még sincs, a ki kezedből kiszabadítson!

Ty víš, žeť nejsem bezbožný, ačkoli není žádného, kdo by mne vytrhl z ruky tvé.

Kezeid formáltak engem és készítének engem egészen köröskörül, és mégis megrontasz engem?!

Ruce tvé sformovaly mne, a učinily mne, a teď pojednou všudy vůkol hubíš mne.

Emlékezzél, kérlek, hogy mint valami agyagedényt, úgy készítettél engem, és ismét porrá tennél engem?

Pamětliv buď, prosím, že jsi mne jako hlinu učinil, a že v prach zase obrátíš mne.

Nem úgy öntél-é engem, mint a tejet és mint a sajtot, megoltottál engem?

Zdalis mne jako mléka neslil, a jako syření neshustil?

Bőrrel és hússal ruháztál fel engem, csontokkal és inakkal befedeztél engem.

Kůží a masem přioděl jsi mne, a kostmi i žilami spojils mne.

Életet és kegyelmet szerzettél számomra, és a te gondviselésed őrizte az én lelkemet.

Života z milosrdenství udělil jsi mi, přesto navštěvování tvé ostříhalo dýchání mého.

De ezeket elrejtetted a te szívedben, és tudom, hogy ezt tökélted el magadban:

Ale toto skryl jsi v srdci svém; vím, žeť jest to při tobě.

Ha vétkezem, mindjárt észreveszed rajtam, és bűnöm alól nem mentesz föl engem.

Jakž zhřeším, hned mne šetříš, a od nepravosti mé neočišťuješ mne.

Ha istentelen vagyok, jaj nékem; ha igaz vagyok, sem emelem föl fejemet, eltelve gyalázattal, de tekints nyomorúságomra!

Jestliže jsem bezbožný, běda mně; pakliť jsem spravedlivý, ani tak nepozdvihnu hlavy, nasycen jsa hanbou, a vida trápení své,

Ha pedig felemelkednék az, mint oroszlán kergetnél engem, és ismét csudafájdalmakat bocsátanál reám.

Kteréhož vždy více přibývá. Honíš mne jako lev, a jedno po druhém divně se mnou zacházíš.

Megújítanád a te bizonyságidat ellenem, megöregbítenéd a te boszúállásodat rajtam; váltakozó és állandó sereg volna ellenem.

Obnovuješ svědky své proti mně, a rozmnožuješ rozhněvání své na mne; vojska jedna po druhých jsou proti mně.

Miért is hoztál ki engem anyámnak méhéből? Vajha meghaltam volna, és szem nem látott volna engem!

Proč jsi jen z života vyvedl mne? Ó bych byl zahynul, aby mne bylo ani oko nevidělo,

Lettem volna, mintha nem is voltam volna; anyámnak méhéből sírba vittek volna!

A abych byl, jako by mne nikdy nebylo, z života do hrobu abych byl vnesen.

Hiszen kevés napom van még; szünjék meg! Forduljon el tőlem, hadd viduljak fel egy kevéssé,

Zdaliž jest mnoho dnů mých? Ponechejž tedy a popusť mne, abych maličko pookřál,

Mielőtt oda megyek, honnét nem térhetek vissza: a sötétségnek és a halál árnyékának földébe;

Prvé než odejdu tam, odkudž se zase nenavrátím, do krajiny tmavé, anobrž stínu smrti,

Az éjféli homálynak földébe, a mely olyan, mint a halál árnyékának sürű setétsége; hol nincs rend, és a világosság olyan, mint a sürű setétség.

Do krajiny, pravím, tmavé, kdež jest sama mrákota stínu smrti, a kdež není žádných proměn, ale sama pouhá mrákota.