Job 14

Az asszonytól született ember rövid életű és háborúságokkal bővelkedő.

Člověk narozený z ženy jest krátkého věku a plný lopotování.

Mint a virág, kinyílik és elhervad, és eltünik, mint az árnyék és nem állandó.

Jako květ vychází a podťat bývá, a utíká jako stín, a netrvá.

Még az ilyen ellen is felnyitod-é szemeidet, tennen magaddal törvénybe állítasz-é engem?

A však i na takového otvíráš oko své, a mne uvodíš k soudu s sebou.

Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki.

Kdo toho dokáže, aby čistý z nečistého pošel? Ani jeden.

Nincsenek-é meghatározva napjai? Az ő hónapjainak számát te tudod; határt vetettél néki, a melyet nem hághat át.

Poněvadž vyměřeni jsou dnové jeho, počet měsíců jeho u tebe, a cíles jemu položil, kterýchž by nepřekračoval:

Fordulj el azért tőle, hogy nyugodalma legyen, hogy legyen napjában annyi öröme, mint egy béresnek.

Odvrať se od něho, ať oddechne sobě, a zatím aby přečekal jako nájemník den svůj.

Mert a fának van reménysége; ha levágják, ismét kihajt, és az ő hajtásai el nem fogynak.

O stromu zajisté jest naděje, by i podťat byl, že se zase zotaví, a výstřelek jeho nevyhyne,

Még ha megaggodik is a földben a gyökere, és ha elhal is a porban törzsöke:

By se pak i sstaral v zemi kořen jeho, a v prachu již jako umřel peň jeho:

A víznek illatától kifakad, ágakat hajt, mint a csemete.

Avšak jakž počije vláhy, zase se pučí, a zahustí jako keř.

De ha a férfi meghal és elterül; ha az ember kimúlik, hol van ő?

Ale člověk umírá, mdlobou přemožen jsa, a když vypustí duši člověk, kam se poděl?

Mint a víz kiapad a tóból, a patak elapad, kiszárad:

Jakož ucházejí vody z jezera, a řeka opadá a vysychá:

Úgy fekszik le az ember és nem kél fel; az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek föl az ő álmukból.

Tak člověk, když lehne, nevstává zase dotud, dokudž nebes stává. Nebývajíť vzbuzeni lidé, aniž se probuzují ze sna svého.

Vajha engem a holtak országában tartanál; rejtegetnél engemet addig, a míg elmúlik a te haragod; határt vetnél nékem, azután megemlékeznél rólam!

Ó kdybys mne v hrobě schoval, a skryl mne, dokudž by nebyl odvrácen hněv tvůj, ulože mi cíl, abys se rozpomenul na mne.

Ha meghal az ember, vajjon feltámad-é? *Akkor* az én hadakozásom minden idejében reménylenék, míglen elkövetkeznék az én elváltozásom.

Když umře člověk, zdaliž zase ožive? Po všecky tedy dny vyměřeného času svého očekávati budu, až přijde proměna při mně.

Szólítanál és én felelnék néked, kivánkoznál a te kezednek alkotása után.

Zavoláš, a já se ohlásím tobě, díla rukou svých budeš žádostiv,

De most számlálgatod az én lépéseimet, és nem nézed el az én vétkeimet!

Ačkoli nyní kroky mé počítáš, aniž shovíváš hříchům mým,

Gonoszságom egy csomóba van lepecsételve, és hozzáadod bűneimhez.

Ale zapečetěné maje jako v pytlíku přestoupení mé, ještě přikládáš k nepravosti mé.

Még a hegy is szétomlik, ha eldől; a szikla is elmozdul helyéről;

Jistě že jako hora padnuc, rozdrobuje se, a skála odsedá z místa svého,

A köveket lekoptatja a víz, a földet elsodorja annak árja: az ember reménységét is úgy teszed semmivé.

Jako kamení stírá voda, a povodní zachvacuje, což z prachu zemského samo od sebe roste: tak i ty naději člověka v nic obracíš.

Hatalmaskodol rajta szüntelen és ő elmegy; megváltoztatván az arczát, úgy bocsátod el őt.

Přemáháš jej ustavičně, tak aby odjíti musil; proměňuješ tvář jeho, a propouštíš jej.

Ha tisztesség éri is fiait, nem tudja; ha megszégyenülnek, nem törődik velök.

Budou-li slavní synové jeho, nic neví; pakli v potupě, nic o ně nepečuje.

Csak őmagáért fáj még a teste, és a lelke is őmagáért kesereg.

Toliko tělo jeho, dokudž živ jest, bolestí okouší, a duše jeho v něm kvílí.