Job 14

Az asszonytól született ember rövid életű és háborúságokkal bővelkedő.

Čovjek koga je žena rodila kratka je vijeka i pun nevolja.

Mint a virág, kinyílik és elhervad, és eltünik, mint az árnyék és nem állandó.

K'o cvijet je nikao i vene već, poput sjene bježi ne zastajuć'.

Még az ilyen ellen is felnyitod-é szemeidet, tennen magaddal törvénybe állítasz-é engem?

Na takva, zar, ti oči otvaraš i preda se na sud ga izvodiš?

Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki.

Tko će čisto izvuć' iz nečista? Nitko!

Nincsenek-é meghatározva napjai? Az ő hónapjainak számát te tudod; határt vetettél néki, a melyet nem hághat át.

Pa kad su njegovi dani odbrojeni, kad mu broj mjeseci o tebi ovisi, kad mu granicu stavljaš neprijelaznu,

Fordulj el azért tőle, hogy nyugodalma legyen, hogy legyen napjában annyi öröme, mint egy béresnek.

skini s njega pogled da počinut' može, poput najamnika da svoj dan uživa.

Mert a fának van reménysége; ha levágják, ismét kihajt, és az ő hajtásai el nem fogynak.

TÓa ni drvu nije nada sva propala, posječeno, ono opet prozeleni i mladice nove iz njega izbiju.

Még ha megaggodik is a földben a gyökere, és ha elhal is a porban törzsöke:

Ako mu korijen i ostari u zemlji, ako mu se panj i sasuši u prahu,

A víznek illatától kifakad, ágakat hajt, mint a csemete.

oćutjevši vodu, ono će propupat' i pustiti grane kao stablo novo.

De ha a férfi meghal és elterül; ha az ember kimúlik, hol van ő?

Al' kad čovjek umre, ostaje pokošen, kad smrtnik izdahne, gdje li je on tada?

Mint a víz kiapad a tóból, a patak elapad, kiszárad:

Može sva voda iz mora ispariti i presahnut' rijeke, isušit posvema',

Úgy fekszik le az ember és nem kél fel; az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek föl az ő álmukból.

al' čovjek kad legne, ne ustaje više, dok nebesa bude, neće se podići, od sna se svojega probuditi neće.

Vajha engem a holtak országában tartanál; rejtegetnél engemet addig, a míg elmúlik a te haragod; határt vetnél nékem, azután megemlékeznél rólam!

O, kad bi me htio skriti u Šeolu, zakloniti me dok srdžba ti ne mine, dÓati mi rok kad ćeš me se spomenuti,

Ha meghal az ember, vajjon feltámad-é? *Akkor* az én hadakozásom minden idejében reménylenék, míglen elkövetkeznék az én elváltozásom.

- jer, kad umre čovjek, zar uskrsnut' može? - čekao bih te sve dane vojske svoje dok ne bi došao da mi smjenu dadeš.

Szólítanál és én felelnék néked, kivánkoznál a te kezednek alkotása után.

Zvao bi me, a ja bih se odazvao: zaželio si se djela svojih ruku.

De most számlálgatod az én lépéseimet, és nem nézed el az én vétkeimet!

A sad nad svakim mojim vrebaš korakom, nijednog mi grijeha nećeš oprostiti,

Gonoszságom egy csomóba van lepecsételve, és hozzáadod bűneimhez.

u vreći si prijestup moj zapečatio i krivicu moju svu si zapisao.

Még a hegy is szétomlik, ha eldől; a szikla is elmozdul helyéről;

Vaj! K'o što se jednom uruši planina, k'o što se hridina s mjesta svog odvali,

A köveket lekoptatja a víz, a földet elsodorja annak árja: az ember reménységét is úgy teszed semmivé.

k'o što voda kamen s vremenom istroši, a pljusak bujicom zemlju svu sapere, tako uništavaš nadu u čovjeku.

Hatalmaskodol rajta szüntelen és ő elmegy; megváltoztatván az arczát, úgy bocsátod el őt.

Oborio si ga - on ode za svagda, nagrđena lica, otjeran, odbačen.

Ha tisztesség éri is fiait, nem tudja; ha megszégyenülnek, nem törődik velök.

Djecu mu poštuju - o tom ništa ne zna; ako su prezrena - o tom ne razmišlja.

Csak őmagáért fáj még a teste, és a lelke is őmagáért kesereg.

On jedino pati zbog svojega tijela, on jedino tuži zbog svojeg života."