Job 14

Mennesket, født af en Kvinde, hans Liv er stakket, han mættes af Uro;

Az asszonytól született ember rövid életű és háborúságokkal bővelkedő.

han spirer som Blomsten og visner, flyr som Skyggen, står ikke fast.

Mint a virág, kinyílik és elhervad, és eltünik, mint az árnyék és nem állandó.

Og på ham vil du rette dit Øje, ham vil du stævne for Retten!

Még az ilyen ellen is felnyitod-é szemeidet, tennen magaddal törvénybe állítasz-é engem?

Ja, kunde der komme en ren af en uren! Nej, end ikke een!

Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki.

Når hans Dages Tal er fastsat, hans Måneder talt hos dig, og du har sat ham en uoverskridelig Grænse,

Nincsenek-é meghatározva napjai? Az ő hónapjainak számát te tudod; határt vetettél néki, a melyet nem hághat át.

tag så dit Øje fra ham, lad ham i Fred, at han kan nyde sin Dag som en Daglejer!

Fordulj el azért tőle, hogy nyugodalma legyen, hogy legyen napjában annyi öröme, mint egy béresnek.

Thi for et Træ er der Håb: Fældes det, skyder det atter, det fattes ej nye Skud;

Mert a fának van reménysége; ha levágják, ismét kihajt, és az ő hajtásai el nem fogynak.

ældes end Roden i Jorden, dør end Stubben i Mulde:

Még ha megaggodik is a földben a gyökere, és ha elhal is a porban törzsöke:

lugter det Vand, får det nye Skud, skyder Grene som nyplantet Træ;

A víznek illatától kifakad, ágakat hajt, mint a csemete.

men dør en Mand, er det ude med ham, udånder Mennesket, hvor er han da?

De ha a férfi meghal és elterül; ha az ember kimúlik, hol van ő?

Som Vand løber ud af Søen og Floden svinder og tørres,

Mint a víz kiapad a tóból, a patak elapad, kiszárad:

så lægger Manden sig, rejser sig ikke, vågner ikke, før Himlen forgår, aldrig vækkes han af sin Søvn.

Úgy fekszik le az ember és nem kél fel; az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek föl az ő álmukból.

Tag dog og gem mig i Dødens Rige, skjul mig, indtil din Vrede er ovre, sæt mig en Frist og kom mig i Hu!

Vajha engem a holtak országában tartanál; rejtegetnél engemet addig, a míg elmúlik a te haragod; határt vetnél nékem, azután megemlékeznél rólam!

Om Manden dog døde for atter at leve! Da vented jeg rolig al Stridens Tid, indtil min Afløsning kom;

Ha meghal az ember, vajjon feltámad-é? *Akkor* az én hadakozásom minden idejében reménylenék, míglen elkövetkeznék az én elváltozásom.

du skulde kalde - og jeg skulde svare længes imod dine Hænders Værk!

Szólítanál és én felelnék néked, kivánkoznál a te kezednek alkotása után.

Derimod tæller du nu mine Skridt, du tilgiver ikke min Synd,

De most számlálgatod az én lépéseimet, és nem nézed el az én vétkeimet!

forseglet ligger min Brøde i Posen, og over min Skyld har du lukket til.

Gonoszságom egy csomóba van lepecsételve, és hozzáadod bűneimhez.

Nej, ligesom Bjerget skrider og falder, som Klippen rokkes fra Grunden,

Még a hegy is szétomlik, ha eldől; a szikla is elmozdul helyéről;

som Vandet udhuler Sten og Plaskregn bortskyller Jord, så har du udslukt Menneskets Håb.

A köveket lekoptatja a víz, a földet elsodorja annak árja: az ember reménységét is úgy teszed semmivé.

For evigt slår du ham ned, han går bort, skamskænder hans Ansigt og lader ham fare.

Hatalmaskodol rajta szüntelen és ő elmegy; megváltoztatván az arczát, úgy bocsátod el őt.

Hans Sønner hædres, han ved det ikke, de synker i Ringhed, han mærker det ikke;

Ha tisztesség éri is fiait, nem tudja; ha megszégyenülnek, nem törődik velök.

ikkun hans eget Kød volder Smerte, ikkun hans egen Sjæl volder Sorg.

Csak őmagáért fáj még a teste, és a lelke is őmagáért kesereg.