Psalms 142

Dávid tanítása; imádság a barlangban létekor.

I cried unto the LORD with my voice; with my voice unto the LORD did I make my supplication.

Fenszóval hívom az Urat, fenszóval könyörgök az Úrhoz.

I poured out my complaint before him; I shewed before him my trouble.

Kiöntöm előtte panaszomat, kitárom előtte nyomorúságomat,

When my spirit was overwhelmed within me, then thou knewest my path. In the way wherein I walked have they privily laid a snare for me.

Mikor elcsügged bennem a lelkem. Te pedig tudod az én ösvényemet, hogy az úton, a melyen járok, tőrt hánytak elém.

I looked on my right hand, and beheld, but there was no man that would know me: refuge failed me; no man cared for my soul.

Tekints jobbra és lásd meg, hogy senki sincsen, a ki ismerne; nincsen számomra menedék; senki sem tudakozódik felőlem.

I cried unto thee, O LORD: I said, Thou art my refuge and my portion in the land of the living.

Hívlak téged, oh Uram; *s ezt* mondom: Te vagy oltalmam *és* örökségem az élőknek földén;

Attend unto my cry; for I am brought very low: deliver me from my persecutors; for they are stronger than I.

Figyelmezz esedezésemre, mert igen nyomorult vagyok! Szabadíts meg engem üldözőimtől, mert hatalmasabbak nálamnál! * (Psalms 142:8) Vezesd ki lelkemet a börtönből, hogy magasztaljam a te nevedet! Az igazak vegyenek engem körül, mikor jól teszel majd velem. *

Bring my soul out of prison, that I may praise thy name: the righteous shall compass me about; for thou shalt deal bountifully with me.