Psalms 137

 Vid Babels floder,      där sutto vi och gräto,  när vi tänkte på Sion.

Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk.

 I pilträden som där voro      hängde vi upp våra harpor.

A fűzfákra, közepette, *oda* függesztettük hárfáinkat,

 Ty de som höllo oss fångna      bådo oss där att sjunga,  och våra plågare      bådo oss vara glada:  »Sjungen för oss      en av Sions sånger.»

Mert énekszóra nógattak ott elfogóink, kínzóink pedig víg dalra, *mondván:* Énekeljetek nékünk a Sion énekei közül!

 Huru skulle vi kunna sjunga      HERRENS sång      i främmande land?

Hogyan énekelnők az Úrnak énekét idegen földön?!

 Nej, om jag förgäter dig, Jerusalem,      så förgäte min högra hand sin tjänst.

Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem felejtkezzék el rólam az én jobbkezem!

 Min tunga låde vid min gom,      om jag upphör att tänka på dig,  om jag icke låter Jerusalem      vara min allra högsta glädje.

Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének!

 Tänk, HERRE, på Jerusalems dag,      och straffa Edoms barn,  dem som ropade: »Riven ned, riven ned det      ända till grunden.»

Emlékezzél meg, Uram, az Edom fiairól, a kik azt mondták Jeruzsálem napján: Rontsátok le, rontsátok le fenékig!

 Dotter Babel, du ödeläggelsens stad,  säll är den som får vedergälla dig  allt vad du har gjort oss.

Babilon leánya, te pusztulóra vált! Áldott legyen a ki megfizet néked gonoszságodért, a melylyel te fizettél nékünk!

 Säll är den som får gripa dina späda barn  och krossa dem mot klippan.

Áldott legyen, a ki megragadja és sziklához paskolja kisdedeidet!