Job 14

“İnsanı kadın doğurur, Günleri sayılı ve sıkıntı doludur.

Az asszonytól született ember rövid életű és háborúságokkal bővelkedő.

Çiçek gibi açıp solar, Gölge gibi gelip geçer.

Mint a virág, kinyílik és elhervad, és eltünik, mint az árnyék és nem állandó.

Gözlerini böyle birine mi dikiyorsun, Yargılamak için önüne çağırıyorsun?

Még az ilyen ellen is felnyitod-é szemeidet, tennen magaddal törvénybe állítasz-é engem?

Kim temizi kirliden çıkarabilir? Hiç kimse!

Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki.

Madem insanın günleri belirlenmiş, Aylarının sayısı saptanmış, Sınır koymuşsun, öteye geçemez;

Nincsenek-é meghatározva napjai? Az ő hónapjainak számát te tudod; határt vetettél néki, a melyet nem hághat át.

Gözünü ondan ayır da, Çalışma saatini dolduran gündelikçi gibi rahat etsin.

Fordulj el azért tőle, hogy nyugodalma legyen, hogy legyen napjában annyi öröme, mint egy béresnek.

“Oysa bir ağaç için umut vardır, Kesilse, yeniden sürgün verir, Eksilmez filizleri.

Mert a fának van reménysége; ha levágják, ismét kihajt, és az ő hajtásai el nem fogynak.

Kökü yerde kocasa, Kütüğü toprakta ölse bile,

Még ha megaggodik is a földben a gyökere, és ha elhal is a porban törzsöke:

Su kokusu alır almaz filizlenir, Bir fidan gibi dal budak salar.

A víznek illatától kifakad, ágakat hajt, mint a csemete.

İnsan ise ölüp yok olur, Son soluğunu verir ve her şey biter.

De ha a férfi meghal és elterül; ha az ember kimúlik, hol van ő?

Suyu akıp giden göl Ya da kuruyan ırmak nasıl çöle dönerse,

Mint a víz kiapad a tóból, a patak elapad, kiszárad:

İnsan da öyle, yatar, bir daha kalkmaz, Gökler yok oluncaya dek uyanmaz, Uyandırılmaz.

Úgy fekszik le az ember és nem kél fel; az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek föl az ő álmukból.

“Keşke beni ölüler diyarına gizlesen, Öfken geçinceye dek saklasan, Bana bir süre versen de, beni sonra anımsasan.

Vajha engem a holtak országában tartanál; rejtegetnél engemet addig, a míg elmúlik a te haragod; határt vetnél nékem, azután megemlékeznél rólam!

İnsan ölür de dirilir mi? Başka biri nöbetimi devralıncaya dek Savaş boyunca umutla beklerdim.

Ha meghal az ember, vajjon feltámad-é? *Akkor* az én hadakozásom minden idejében reménylenék, míglen elkövetkeznék az én elváltozásom.

Sen çağırırdın, ben yanıtlardım, Ellerinle yaptığın yaratığı özlerdin.

Szólítanál és én felelnék néked, kivánkoznál a te kezednek alkotása után.

O zaman adımlarımı sayar, Günahımın hesabını tutmazdın.

De most számlálgatod az én lépéseimet, és nem nézed el az én vétkeimet!

İsyanımı torbaya koyup mühürler, Suçumu örterdin.

Gonoszságom egy csomóba van lepecsételve, és hozzáadod bűneimhez.

“Ama dağın yıkılıp çöktüğü, Kayanın yerinden taşındığı,

Még a hegy is szétomlik, ha eldől; a szikla is elmozdul helyéről;

Suyun taşı aşındırdığı, Selin toprağı sürükleyip götürdüğü gibi, İnsanın umudunu yok ediyorsun.

A köveket lekoptatja a víz, a földet elsodorja annak árja: az ember reménységét is úgy teszed semmivé.

Onu hep yenersin, yok olup gider, Çehresini değiştirir, uzağa gönderirsin.

Hatalmaskodol rajta szüntelen és ő elmegy; megváltoztatván az arczát, úgy bocsátod el őt.

Oğulları saygı görür, onun haberi olmaz, Aşağılanırlar, anlamaz.

Ha tisztesség éri is fiait, nem tudja; ha megszégyenülnek, nem törődik velök.

Ancak kendi canının acısını duyar, Yalnız kendisi için yas tutar.”

Csak őmagáért fáj még a teste, és a lelke is őmagáért kesereg.