Job 7

Soarta omului pe pămînt este ca a unui ostaş, şi zilele lui sînt ca ale unui muncitor cu ziua.

Nem rabszolga élete van-é az embernek a földön, és az ő napjai nem olyanok-é, mint a béresnek napjai?

Cum suspină robul după umbră, cum îşi aşteaptă muncitorul plata,

A mint a szolga kívánja az árnyékot, és a mint a béres reményli az ő bérét:

aşa am eu parte de luni de durere, şi partea mea sînt nopţi de suferinţă.

Úgy részesültem én keserves hónapokban, és nyomorúságnak éjszakái jutottak számomra.

Mă culc, şi zic: ,Cînd mă voi scula? Cînd se va sfîrşi noaptea?` Şi mă satur de frămîntări pînă în revărsatul zorilor.

Ha lefekszem, azt mondom: mikor kelek föl? de hosszú az estve, és betelek a hánykolódással *reggeli* szürkületig.

Trupul mi se acopere cu viermi şi cu o coajă pămîntoasă, pielea-mi crapă şi se desface.

Testem férgekkel van fedve és a pornak piszokjával; bőröm összehúzódik és meggennyed.

Zilele mele sboară mai iuţi decît suveica ţesătorului, se duc şi nu mai am nicio nădejde!

Napjaim gyorsabbak voltak a vetélőnél, és most reménység nélkül tünnek el.

Adu-Ţi aminte, Dumnezeule, că viaţa mea este doar o suflare! Ochii mei nu vor mai vedea fericirea.

Emlékezzél meg, hogy az én életem csak egy lehellet, és az én szemem nem lát többé jót.

Ochiul, care mă priveşte, nu mă va mai privi; ochiul tău mă va căuta, şi nu voi mai fi.

Nem lát engem szem, a mely rám néz; te rám *veted* szemed, de már nem vagyok!

Cum se risipeşte norul şi trece, aşa nu se va mai ridica celce se pogoară în Locuinţa morţilor!

A felhő eltünik és elmegy, így a ki leszáll a *sír*ba, nem jő fel *többé.*

Nu se va mai întoarce în casa lui, şi nu-şi va mai cunoaşte locul în care locuia.

Nem tér vissza többé az ő hajlékába, és az ő helye nem ismeri őt többé.

De aceea nu-mi voi ţinea gura, ci voi vorbi în neliniştea inimii mele, mă voi tîngui în amărăciunea sufletului meu.

Én sem tartóztatom hát meg az én számat; szólok az én lelkemnek fájdalmában, és panaszkodom az én szívemnek keserűségében.

Oare o mare sînt eu, sau un balaur de mare, de-ai pus strajă în jurul meu?

Tenger vagyok-é én, avagy czethal, hogy őrt állítasz ellenem?

Cînd zic: ,Patul mă va uşura, culcuşul îmi va alina durerile,`

Mikor azt gondolom, megvigasztal engem az én nyoszolyám, megkönnyebbíti panaszolkodásomat az én ágyasházam:

atunci mă înspăimînţi prin visuri, mă îngrozeşti prin vedenii.

Akkor álmokkal rettentesz meg engem és látásokkal háborítasz meg engem;

Ah! aş vrea mai bine gîtuirea, mai bine moartea decît aceste oase!

Úgy, hogy inkább választja lelkem a megfojtatást, inkább a halált, mint csontjaimat.

Le dispreţuiesc!... nu voi trăi în veci... Lasă-mă, căci doar o suflare mi -i viaţa!

Utálom! Nem akarok örökké élni. Távozzál el tőlem, mert nyomorúság az én életem.

Ce este omul, ca să-Ţi pese atît de mult de el, ca să iei seama la el,

Micsoda az ember, hogy őt ily nagyra becsülöd, és hogy figyelmedet fordítod reá?

să -l cercetezi în toate dimineţile, şi să -l încerci în toate clipele?

Meglátogatod őt minden reggel, és minden szempillantásban próbálod őt.

Cînd vei înceta odată să mă priveşti? Cînd îmi vei da răgaz să-mi înghit scuipatul?

Míglen nem fordítod el tőlem szemedet, nem távozol csak addig is tőlem, a míg nyálamat lenyelem?

Dacă am păcătuit, ce pot să-Ţi fac, Păzitorul oamenilor? Pentruce m'ai pus ţintă săgeţilor Tale, de am ajuns o povară chiar pentru mine însumi?

Vétkeztem! Mit cselekedjem én néked, oh embereknek őrizője? Mért tettél ki czéltáblául magadnak? Mért legyek magamnak is terhére.

Pentruce nu-mi ierţi păcatul, şi pentruce nu-mi uiţi fărădelegea? Căci voi adormi în ţărînă, şi cînd mă vei căuta, nu voi mai fi!``

És mért nem bocsátod meg vétkemet és nem törlöd el az én bűnömet? Hiszen immár a porban fekszem, és ha keresel engem, nem leszek.