Job 7

Nem rabszolga élete van-é az embernek a földön, és az ő napjai nem olyanok-é, mint a béresnek napjai?

“Yeryüzünde insan yaşamı savaşı andırmıyor mu, Günleri gündelikçinin günlerinden farklı mı?

A mint a szolga kívánja az árnyékot, és a mint a béres reményli az ő bérét:

Gölgeyi özleyen köle, Ücretini bekleyen gündelikçi gibi,

Úgy részesültem én keserves hónapokban, és nyomorúságnak éjszakái jutottak számomra.

Miras olarak bana boş aylar verildi, Payıma sıkıntılı geceler düştü.

Ha lefekszem, azt mondom: mikor kelek föl? de hosszú az estve, és betelek a hánykolódással *reggeli* szürkületig.

Yatarken, ‘Ne zaman kalkacağım’ diye düşünüyorum, Ama gece uzadıkça uzuyor, Gün doğana dek dönüp duruyorum.

Testem férgekkel van fedve és a pornak piszokjával; bőröm összehúzódik és meggennyed.

Bedenimi kurt, kabuk kaplamış, Çatlayan derimden irin akıyor.

Napjaim gyorsabbak voltak a vetélőnél, és most reménység nélkül tünnek el.

“Günlerim dokumacının mekiğinden hızlı, Umutsuz tükenmekte.

Emlékezzél meg, hogy az én életem csak egy lehellet, és az én szemem nem lát többé jót.

Ey Tanrı, yaşamımın bir soluk olduğunu anımsa, Gözüm bir daha mutluluk yüzü görmeyecek.

Nem lát engem szem, a mely rám néz; te rám *veted* szemed, de már nem vagyok!

Şu anda bana bakan gözler bir daha beni görmeyecek, Senin gözlerin üzerimde olacak, Ama ben yok olacağım.

A felhő eltünik és elmegy, így a ki leszáll a *sír*ba, nem jő fel *többé.*

Bir bulutun dağılıp gitmesi gibi, Ölüler diyarına inen bir daha çıkmaz.

Nem tér vissza többé az ő hajlékába, és az ő helye nem ismeri őt többé.

Bir daha evine dönmez, Bulunduğu yer artık onu tanımaz.

Én sem tartóztatom hát meg az én számat; szólok az én lelkemnek fájdalmában, és panaszkodom az én szívemnek keserűségében.

“Bu yüzden sessiz kalmayacak, İçimdeki sıkıntıyı dile getireceğim; Canımın acısıyla yakınacağım.

Tenger vagyok-é én, avagy czethal, hogy őrt állítasz ellenem?

Ben deniz ya da deniz canavarı mıyım ki, Başıma bekçi koydun?

Mikor azt gondolom, megvigasztal engem az én nyoszolyám, megkönnyebbíti panaszolkodásomat az én ágyasházam:

Yatağım beni rahatlatır, Döşeğim acılarımı dindirir diye düşündüğümde,

Akkor álmokkal rettentesz meg engem és látásokkal háborítasz meg engem;

Beni düşlerle korkutuyor, Görümlerle yıldırıyorsun.

Úgy, hogy inkább választja lelkem a megfojtatást, inkább a halált, mint csontjaimat.

Öyle ki, boğulmayı, Ölmeyi şu yaşama yeğliyorum.

Utálom! Nem akarok örökké élni. Távozzál el tőlem, mert nyomorúság az én életem.

Yaşamımdan tiksiniyor, Sonsuza dek yaşamak istemiyorum; Çek elini benden, çünkü günlerimin anlamı kalmadı.

Micsoda az ember, hogy őt ily nagyra becsülöd, és hogy figyelmedet fordítod reá?

[] “İnsan ne ki, onu büyütesin, Üzerinde kafa yorasın,

Meglátogatod őt minden reggel, és minden szempillantásban próbálod őt.

Her sabah onu yoklayasın, Her an onu sınayasın?

Míglen nem fordítod el tőlem szemedet, nem távozol csak addig is tőlem, a míg nyálamat lenyelem?

Gözünü üzerimden hiç ayırmayacak mısın, Tükürüğümü yutacak kadar bile beni rahat bırakmayacak mısın?

Vétkeztem! Mit cselekedjem én néked, oh embereknek őrizője? Mért tettél ki czéltáblául magadnak? Mért legyek magamnak is terhére.

Günah işledimse, ne yaptım sana, Ey insan gözcüsü? Niçin beni kendine hedef seçtin? Sana yük mü oldum?

És mért nem bocsátod meg vétkemet és nem törlöd el az én bűnömet? Hiszen immár a porban fekszem, és ha keresel engem, nem leszek.

Niçin isyanımı bağışlamaz, Suçumu affetmezsin? Çünkü yakında toprağa gireceğim, Beni çok arayacaksın, ama ben artık olmayacağım.”