Job 4

És felele a témáni Elifáz, és monda:

Temanlı Elifaz şöyle yanıtladı:

Ha szólni próbálunk hozzád, zokon veszed-é? De hát ki bírná türtőztetni magát a beszédben?

“Biri sana bir şey söylemeye çalışsa gücenir misin? Kim konuşmadan durabilir?

Ímé sokakat oktattál, és a megfáradott kezeket megerősítetted;

Evet, pek çoklarına sen ders verdin, Zayıf elleri güçlendirdin,

A tántorgót a te beszédeid fentartották, és a reszkető térdeket megerősítetted;

Tökezleyeni senin sözlerin ayakta tuttu, Titreyen dizleri sen pekiştirdin.

Most, hogy rád jött *a sor,* zokon veszed; hogy téged ért *a baj,* elrettensz!

Ama şimdi senin başına gelince gücüne gidiyor, Sana dokununca yılgınlığa düşüyorsun.

Nem bizodalmad-é a te istenfélelmed, s nem reménységed- é utaidnak becsületessége?

Senin güvendiğin Tanrı’dan korkun değil mi, Umudun kusursuz yaşamında değil mi?

Emlékezzél, kérlek, ki az, a ki elveszett ártatlanul, és hol töröltettek el az igazak?

“Düşün biraz: Hangi suçsuz yok oldu, Nerede doğrular yıkıma uğradı?

A mint én láttam, a kik hamisságot szántanak és gonoszságot vetnek, ugyanazt aratnak.

Benim gördüğüm kadarıyla, fesat sürenler, Kötülük tohumu ekenler ektiklerini biçiyor.

Az Istennek lehelletétől elvesznek, az ő haragjának szelétől elpusztulnak.

Tanrı’nın soluğuyla yok oluyor, Öfkesinin rüzgarıyla tükeniyorlar.

Az oroszlán ordítása, a sakál üvöltése, és az oroszlán-kölykök fogai megsemmisülnek.

Aslanın kükremesi, homurtusu kesildi, Dişleri kırıldı genç aslanların.

Az agg oroszlán elvész, ha nincs martaléka, a nőstény oroszlán kölykei elszélednek.

Aslan av bulamadığı için yok oluyor, Dişi aslanın yavruları dağılıyor.

Szó lopódzék hozzám, s valami nesz üté meg abból fülemet.

“Bir söz gizlice erişti bana, Fısıltısı kulağıma ulaştı.

Éjjeli látásokon való töprengések között, mikor mély álom fogja el az embereket.

Gece rüyaların doğurduğu düşünceler içinde, İnsanları ağır uyku bastığı zaman,

Félelem szálla rám, és rettegés, s megreszketteté minden csontomat.

Beni dehşet ve titreme aldı, Bütün kemiklerimi sarstı.

Valami szellem suhant el előttem, s testemnek szőre felborzolódék.

Önümden bir ruh geçti, Tüylerim ürperdi.

Megálla, de ábrázatját föl nem ismerém, egy alak vala szemeim előtt, mély csend, és *ilyen* szót hallék:

Durdu, ama ne olduğunu seçemedim. Bir suret duruyordu gözümün önünde, Çıt çıkmazken bir ses duydum:

Vajjon a halandó igaz-é Istennél: az ő teremtője előtt tiszta-é az ember?

‘Tanrı karşısında insan doğru olabilir mi? Kendisini yaratanın karşısında temiz çıkabilir mi?

Ímé az ő szolgáiban sem bízhatik és az ő angyalaiban is talál hibát:

Bakın, Tanrı kullarına güvenmez, Meleklerinde hata bulur da,

Mennyivel inkább a sárházak lakosaiban, a kiknek fundamentumok a porban van, és könnyebben szétnyomhatók a molynál?!

Çamur evlerde oturanlara, Mayası toprak olanlara, Güveden kolay ezilenlere mi güvenir?

Reggeltől estig gyötrődnek, s a nélkül, hogy észrevennék, elvesznek örökre.

Ömürleri sabahtan akşama varmaz, Kimse farkına varmadan sonsuza dek yok olurlar.

Ha kiszakíttatik belőlök sátoruk kötele, nem halnak-é meg, és pedig bölcsesség nélkül?

İçlerindeki çadır ipleri çekilince, Bilgelikten yoksun olarak ölüp giderler.’