Job 14

Az asszonytól született ember rövid életű és háborúságokkal bővelkedő.
“İnsanı kadın doğurur, Günleri sayılı ve sıkıntı doludur.
Mint a virág, kinyílik és elhervad, és eltünik, mint az árnyék és nem állandó.
Çiçek gibi açıp solar, Gölge gibi gelip geçer.
Még az ilyen ellen is felnyitod-é szemeidet, tennen magaddal törvénybe állítasz-é engem?
Gözlerini böyle birine mi dikiyorsun, Yargılamak için önüne çağırıyorsun?
Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki.
Kim temizi kirliden çıkarabilir? Hiç kimse!
Nincsenek-é meghatározva napjai? Az ő hónapjainak számát te tudod; határt vetettél néki, a melyet nem hághat át.
Madem insanın günleri belirlenmiş, Aylarının sayısı saptanmış, Sınır koymuşsun, öteye geçemez;
Fordulj el azért tőle, hogy nyugodalma legyen, hogy legyen napjában annyi öröme, mint egy béresnek.
Gözünü ondan ayır da, Çalışma saatini dolduran gündelikçi gibi rahat etsin.
Mert a fának van reménysége; ha levágják, ismét kihajt, és az ő hajtásai el nem fogynak.
“Oysa bir ağaç için umut vardır, Kesilse, yeniden sürgün verir, Eksilmez filizleri.
Még ha megaggodik is a földben a gyökere, és ha elhal is a porban törzsöke:
Kökü yerde kocasa, Kütüğü toprakta ölse bile,
A víznek illatától kifakad, ágakat hajt, mint a csemete.
Su kokusu alır almaz filizlenir, Bir fidan gibi dal budak salar.
De ha a férfi meghal és elterül; ha az ember kimúlik, hol van ő?
İnsan ise ölüp yok olur, Son soluğunu verir ve her şey biter.
Mint a víz kiapad a tóból, a patak elapad, kiszárad:
Suyu akıp giden göl Ya da kuruyan ırmak nasıl çöle dönerse,
Úgy fekszik le az ember és nem kél fel; az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek föl az ő álmukból.
İnsan da öyle, yatar, bir daha kalkmaz, Gökler yok oluncaya dek uyanmaz, Uyandırılmaz.
Vajha engem a holtak országában tartanál; rejtegetnél engemet addig, a míg elmúlik a te haragod; határt vetnél nékem, azután megemlékeznél rólam!
“Keşke beni ölüler diyarına gizlesen, Öfken geçinceye dek saklasan, Bana bir süre versen de, beni sonra anımsasan.
Ha meghal az ember, vajjon feltámad-é? *Akkor* az én hadakozásom minden idejében reménylenék, míglen elkövetkeznék az én elváltozásom.
İnsan ölür de dirilir mi? Başka biri nöbetimi devralıncaya dek Savaş boyunca umutla beklerdim.
Szólítanál és én felelnék néked, kivánkoznál a te kezednek alkotása után.
Sen çağırırdın, ben yanıtlardım, Ellerinle yaptığın yaratığı özlerdin.
De most számlálgatod az én lépéseimet, és nem nézed el az én vétkeimet!
O zaman adımlarımı sayar, Günahımın hesabını tutmazdın.
Gonoszságom egy csomóba van lepecsételve, és hozzáadod bűneimhez.
İsyanımı torbaya koyup mühürler, Suçumu örterdin.
Még a hegy is szétomlik, ha eldől; a szikla is elmozdul helyéről;
“Ama dağın yıkılıp çöktüğü, Kayanın yerinden taşındığı,
A köveket lekoptatja a víz, a földet elsodorja annak árja: az ember reménységét is úgy teszed semmivé.
Suyun taşı aşındırdığı, Selin toprağı sürükleyip götürdüğü gibi, İnsanın umudunu yok ediyorsun.
Hatalmaskodol rajta szüntelen és ő elmegy; megváltoztatván az arczát, úgy bocsátod el őt.
Onu hep yenersin, yok olup gider, Çehresini değiştirir, uzağa gönderirsin.
Ha tisztesség éri is fiait, nem tudja; ha megszégyenülnek, nem törődik velök.
Oğulları saygı görür, onun haberi olmaz, Aşağılanırlar, anlamaz.
Csak őmagáért fáj még a teste, és a lelke is őmagáért kesereg.
Ancak kendi canının acısını duyar, Yalnız kendisi için yas tutar.”