Job 10

Lelkemből útálom az életemet, megeresztem felőle panaszomat; szólok az én lelkem keserűségében.

“Yaşamımdan usandım, Özgürce yakınacak, İçimdeki acıyla konuşacağım.

Azt mondom az Istennek: Ne kárhoztass engem; add tudtomra, miért perlesz velem?!

Tanrı’ya: Beni suçlama diyeceğim, Ama söyle, niçin benimle çekişiyorsun.

Jó-é az néked, hogy nyomorgatsz, hogy megútálod kezednek munkáját, és a gonoszok tanácsát támogatod?

Hoşuna mı gidiyor gaddarlık etmek, Kendi ellerinin emeğini reddedip Kötülerin tasarılarını onaylamak?

Testi szemeid vannak-é néked, és úgy látsz-é te, a mint halandó lát?

Sende insan gözü mü var? İnsanın gördüğü gibi mi görüyorsun?

Mint a halandónak napjai, olyanok-é a te napjaid, avagy a te éveid, mint az embernek napjai?

Günlerin ölümlü birinin günleri gibi, Yılların insanın yılları gibi mi ki,

Hogy az én álnokságomról tudakozol, és az én vétkem után kutatsz.

Suçumu arıyor, Günahımı araştırıyorsun?

Jól tudod te azt, hogy én nem vagyok gonosz, még sincs, a ki kezedből kiszabadítson!

Kötü olmadığımı, Senin elinden beni kimsenin kurtaramayacağını biliyorsun.

Kezeid formáltak engem és készítének engem egészen köröskörül, és mégis megrontasz engem?!

“Senin ellerin bana biçim verdi, beni yarattı, Şimdi dönüp beni yok mu edeceksin?

Emlékezzél, kérlek, hogy mint valami agyagedényt, úgy készítettél engem, és ismét porrá tennél engem?

Lütfen anımsa, balçık gibi bana sen biçim verdin, Beni yine toprağa mı döndüreceksin?

Nem úgy öntél-é engem, mint a tejet és mint a sajtot, megoltottál engem?

Beni süt gibi dökmedin mi, Peynir gibi katılaştırmadın mı?

Bőrrel és hússal ruháztál fel engem, csontokkal és inakkal befedeztél engem.

Bana et ve deri giydirdin, Beni kemiklerle, sinirlerle ördün.

Életet és kegyelmet szerzettél számomra, és a te gondviselésed őrizte az én lelkemet.

Bana yaşam verdin, sevgi gösterdin, İlgin ruhumu korudu.

De ezeket elrejtetted a te szívedben, és tudom, hogy ezt tökélted el magadban:

“Ama bunları yüreğinde gizledin, Biliyorum aklındakini:

Ha vétkezem, mindjárt észreveszed rajtam, és bűnöm alól nem mentesz föl engem.

Günah işleseydim, beni gözlerdin, Suçumu cezasız bırakmazdın.

Ha istentelen vagyok, jaj nékem; ha igaz vagyok, sem emelem föl fejemet, eltelve gyalázattal, de tekints nyomorúságomra!

Suçluysam, vay başıma! Suçsuzken bile başımı kaldıramıyorum, Çünkü utanç doluyum, çaresizim.

Ha pedig felemelkednék az, mint oroszlán kergetnél engem, és ismét csudafájdalmakat bocsátanál reám.

Başımı kaldırsam, aslan gibi beni avlar, Şaşılası gücünü yine gösterirsin üstümde.

Megújítanád a te bizonyságidat ellenem, megöregbítenéd a te boszúállásodat rajtam; váltakozó és állandó sereg volna ellenem.

Bana karşı yeni tanıklar çıkarır, Öfkeni artırırsın. Orduların dalga dalga üzerime geliyor.

Miért is hoztál ki engem anyámnak méhéből? Vajha meghaltam volna, és szem nem látott volna engem!

“Niçin doğmama izin verdin? Keşke ölseydim, hiçbir göz beni görmeden!

Lettem volna, mintha nem is voltam volna; anyámnak méhéből sírba vittek volna!

Hiç var olmamış olurdum, Rahimden mezara taşınırdım.

Hiszen kevés napom van még; szünjék meg! Forduljon el tőlem, hadd viduljak fel egy kevéssé,

Birkaç günlük ömrüm kalmadı mı? Beni rahat bırak da biraz yüzüm gülsün;

Mielőtt oda megyek, honnét nem térhetek vissza: a sötétségnek és a halál árnyékának földébe;

Dönüşü olmayan yere gitmeden önce, Karanlık ve ölüm gölgesi diyarına,

Az éjféli homálynak földébe, a mely olyan, mint a halál árnyékának sürű setétsége; hol nincs rend, és a világosság olyan, mint a sürű setétség.

Zifiri karanlık diyarına, Ölüm gölgesi, kargaşa diyarına, Aydınlığın karanlığı andırdığı yere.”