Psalms 142

Dávid tanítása; imádság a barlangban létekor.

En sång av David; en bön, när han var i grottan.

Fenszóval hívom az Urat, fenszóval könyörgök az Úrhoz.

 Jag höjer min röst och ropar till HERREN,  jag höjer min röst och beder till HERREN.

Kiöntöm előtte panaszomat, kitárom előtte nyomorúságomat,

 Jag utgjuter inför honom mitt bekymmer,  min nöd kungör jag för honom.

Mikor elcsügged bennem a lelkem. Te pedig tudod az én ösvényemet, hogy az úton, a melyen járok, tőrt hánytak elém.

 När min ande försmäktar i mig,  är du den som känner min stig.  På den väg där jag skall gå  hava de lagt ut snaror för mig.

Tekints jobbra és lásd meg, hogy senki sincsen, a ki ismerne; nincsen számomra menedék; senki sem tudakozódik felőlem.

 Skåda på min högra sida och se:  där finnes ingen som kännes vid mig.  Ingen tillflykt återstår för mig,  ingen finnes, som frågar efter min själ.

Hívlak téged, oh Uram; *s ezt* mondom: Te vagy oltalmam *és* örökségem az élőknek földén;

 Jag ropar till dig, o HERRE,  jag säger: »Du är min tillflykt,  min del i de levandes land.»

Figyelmezz esedezésemre, mert igen nyomorult vagyok! Szabadíts meg engem üldözőimtől, mert hatalmasabbak nálamnál! * (Psalms 142:8) Vezesd ki lelkemet a börtönből, hogy magasztaljam a te nevedet! Az igazak vegyenek engem körül, mikor jól teszel majd velem. *

 Akta på mitt rop,  ty jag är i stort elände;  rädda mig från mina förföljare,  ty de äro mig övermäktiga. [ (Psalms 142:8)  För min själ ut ur fängelset,  så att jag får prisa ditt namn.  Omkring mig skola de rättfärdiga församlas,  när du gör väl mot mig. ]