Psalms 137

Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk.

 Vid Babels floder,      där sutto vi och gräto,  när vi tänkte på Sion.

A fűzfákra, közepette, *oda* függesztettük hárfáinkat,

 I pilträden som där voro      hängde vi upp våra harpor.

Mert énekszóra nógattak ott elfogóink, kínzóink pedig víg dalra, *mondván:* Énekeljetek nékünk a Sion énekei közül!

 Ty de som höllo oss fångna      bådo oss där att sjunga,  och våra plågare      bådo oss vara glada:  »Sjungen för oss      en av Sions sånger.»

Hogyan énekelnők az Úrnak énekét idegen földön?!

 Huru skulle vi kunna sjunga      HERRENS sång      i främmande land?

Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem felejtkezzék el rólam az én jobbkezem!

 Nej, om jag förgäter dig, Jerusalem,      så förgäte min högra hand sin tjänst.

Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének!

 Min tunga låde vid min gom,      om jag upphör att tänka på dig,  om jag icke låter Jerusalem      vara min allra högsta glädje.

Emlékezzél meg, Uram, az Edom fiairól, a kik azt mondták Jeruzsálem napján: Rontsátok le, rontsátok le fenékig!

 Tänk, HERRE, på Jerusalems dag,      och straffa Edoms barn,  dem som ropade: »Riven ned, riven ned det      ända till grunden.»

Babilon leánya, te pusztulóra vált! Áldott legyen a ki megfizet néked gonoszságodért, a melylyel te fizettél nékünk!

 Dotter Babel, du ödeläggelsens stad,  säll är den som får vedergälla dig  allt vad du har gjort oss.

Áldott legyen, a ki megragadja és sziklához paskolja kisdedeidet!

 Säll är den som får gripa dina späda barn  och krossa dem mot klippan.