Job 29

Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:

Åter hov Job upp sin röst och kvad:

Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!

 Ack att jag vore såsom i forna månader,  såsom i de dagar då Gud gav mig sitt beskydd,

Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, *s* világánál jártam a setétet;

 då hans lykta sken över mitt huvud  och jag vid hans ljus gick fram genom mörkret!

A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!

 Ja, vore jag såsom i min mognads dagar,  då Guds huldhet vilade över min hydda,

Mikor még a Mindenható velem volt, *és* körültem voltak gyermekeim;

 då ännu den Allsmäktige var med mig  och mina barn stodo runt omkring mig,

Mikor lábaimat *édes* tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;

 då mina fötter badade i gräddmjölk  och klippan invid mig göt ut bäckar av olja!

Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:

 När jag då gick upp till porten i staden  och intog mitt säte på torget,

Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek *és *állottak.

 då drogo de unga sig undan vid min åsyn,  de gamla reste sig upp och blevo stående.

A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.

 Då höllo hövdingar tillbaka sina ord  och lade handen på munnen;

A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.

 furstarnas röst ljöd då dämpad,  och deras tunga lådde vid gommen.

Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.

 Ja, vart öra som hörde prisade mig då säll,  och vart öga som såg bar vittnesbörd om mig;

Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.

 ty jag räddade den betryckte som ropade,  och den faderlöse, den som ingen hjälpare hade.

A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.

 Den olyckliges välsignelse kom då över mig,  och änkans hjärta uppfyllde jag med jubel.

Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.

 I rättfärdighet klädde jag mig, och den var såsom min klädnad;  rättvisa bar jag såsom mantel och huvudbindel.

A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.

 Ögon blev jag då åt den blinde,  och fötter var jag åt den halte.

A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.

 Jag var då en fader för de fattiga,  och den okändes sak redde jag ut.

Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.

 Jag krossade den orättfärdiges käkar  och ryckte rovet undan hans tänder.

Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.

 Jag tänkte då: »I mitt näste skall jag få dö,  mina dagar skola bliva många såsom sanden.

Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.

 Min rot ligger ju öppen för vatten,  och i min krona faller nattens dagg.

Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.

 Min ära bliver ständigt ny,  och min båge föryngras i min hand.»

Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.

 Ja, på mig hörde man då och väntade,  man lyssnade under tystnad på mitt råd.

Az én szavaim után nem szóltak többet, *s harmatként* hullt rájok beszédem.

 Sedan jag hade talat, talade ingen annan;  såsom ett vederkvickande flöde kommo mina ord över dem.

Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.

 De väntade på mig såsom på regn,  de iade upp sina munnar såsom efter vårregn.

Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.

 När de misströstade, log jag emot dem,  och mitt ansiktes klarhet kunde de icke förmörka.

*Örömest* választottam útjokat, mint főember ültem *ott;* úgy laktam *ott,* mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.

 Täcktes jag besöka dem, så måste jag sitta främst;  jag tronade då såsom en konung i sin skara,  lik en man som har tröst för de sörjande.