Job 14

Az asszonytól született ember rövid életű és háborúságokkal bővelkedő.

 Människan, av kvinna född,  lever en liten tid och mättas av oro;

Mint a virág, kinyílik és elhervad, és eltünik, mint az árnyék és nem állandó.

 lik ett blomster växer hon upp och vissnar bort,  hon flyr undan såsom skuggan och har intet bestånd.

Még az ilyen ellen is felnyitod-é szemeidet, tennen magaddal törvénybe állítasz-é engem?

 Och till att vakta på en sådan upplåter du dina ögon,  ja, du drager mig till doms inför dig.

Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki.

 Som om en ren skulle kunna framgå av en oren!  Sådant kan ju aldrig ske.

Nincsenek-é meghatározva napjai? Az ő hónapjainak számát te tudod; határt vetettél néki, a melyet nem hághat át.

 Äro nu människans dagar oryggligt bestämda,  hennes månaders antal fastställt av dig,  har du utstakat en gräns som hon ej kan överskrida,

Fordulj el azért tőle, hogy nyugodalma legyen, hogy legyen napjában annyi öröme, mint egy béresnek.

 vänd då din blick ifrån henne och unna henne ro,  låt henne njuta en dagakarls glädje av sin dag.

Mert a fának van reménysége; ha levágják, ismét kihajt, és az ő hajtásai el nem fogynak.

 För ett träd finnes ju kvar något hopp;  hugges det än ned, kan det åter skjuta skott,  och telningar behöva ej fattas därpå.

Még ha megaggodik is a földben a gyökere, és ha elhal is a porban törzsöke:

 Om än dess rot tynar hän i jorden  och dess stubbe dör bort i mullen,

A víznek illatától kifakad, ágakat hajt, mint a csemete.

 så kan det grönska upp genom vattnets ångor  och skjuta grenar lik ett nyplantat träd.

De ha a férfi meghal és elterül; ha az ember kimúlik, hol van ő?

 Men om en man dör, så ligger han där slagen;  om en människa har givit upp andan, var finnes hon då mer?

Mint a víz kiapad a tóból, a patak elapad, kiszárad:

 Såsom när vattnet har förrunnit ur en sjö,  och såsom när en flod har sinat bort och uttorkat,

Úgy fekszik le az ember és nem kél fel; az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek föl az ő álmukból.

 så ligger mannen där och står ej mer upp,  han vaknar icke åter, så länge himmelen varar;  aldrig väckes han upp ur sin sömn.

Vajha engem a holtak országában tartanál; rejtegetnél engemet addig, a míg elmúlik a te haragod; határt vetnél nékem, azután megemlékeznél rólam!

 Ack, att du ville gömma mig i dödsriket,  fördölja mig, till dess din vrede hade upphört,  staka ut för mig en tidsgräns och sedan tänka på mig --

Ha meghal az ember, vajjon feltámad-é? *Akkor* az én hadakozásom minden idejében reménylenék, míglen elkövetkeznék az én elváltozásom.

 fastän ju ingen kan få liv, när han en gång är död!  Då skulle jag hålla min stridstid ut,  ända till dess att min avlösning komme.

Szólítanál és én felelnék néked, kivánkoznál a te kezednek alkotása után.

 Du skulle då ropa på mig,  och jag skulle svara dig;  efter dina händers verk skulle du längta;

De most számlálgatod az én lépéseimet, és nem nézed el az én vétkeimet!

 ja, du skulle då räkna mina steg,  du skulle ej akta på min synd.

Gonoszságom egy csomóba van lepecsételve, és hozzáadod bűneimhez.

 I en förseglad pung låge då min överträdelse,  och du överskylde min missgärning.

Még a hegy is szétomlik, ha eldől; a szikla is elmozdul helyéről;

 Men såsom själva berget faller och förvittrar,  och såsom klippan flyttas ifrån sin plats,

A köveket lekoptatja a víz, a földet elsodorja annak árja: az ember reménységét is úgy teszed semmivé.

 såsom stenar nötas sönder genom vattnet,  och såsom mullen sköljes bort av dess flöden,  så gör du ock människans hopp om intet.

Hatalmaskodol rajta szüntelen és ő elmegy; megváltoztatván az arczát, úgy bocsátod el őt.

 Du slår henne ned för alltid, och hon far hädan;  du förvandlar hennes ansikte och driver henne bort.

Ha tisztesség éri is fiait, nem tudja; ha megszégyenülnek, nem törődik velök.

 Om hennes barn komma till ära, så känner hon det icke;  om de sjunka ned till ringhet, så aktar hon dock ej på dem.

Csak őmagáért fáj még a teste, és a lelke is őmagáért kesereg.

 Hennes kropp känner blott sin egen plåga,  hennes själ blott den sorg hon själv får förnimma.