Job 7

Nem rabszolga élete van-é az embernek a földön, és az ő napjai nem olyanok-é, mint a béresnek napjai?

Soarta omului pe pămînt este ca a unui ostaş, şi zilele lui sînt ca ale unui muncitor cu ziua.

A mint a szolga kívánja az árnyékot, és a mint a béres reményli az ő bérét:

Cum suspină robul după umbră, cum îşi aşteaptă muncitorul plata,

Úgy részesültem én keserves hónapokban, és nyomorúságnak éjszakái jutottak számomra.

aşa am eu parte de luni de durere, şi partea mea sînt nopţi de suferinţă.

Ha lefekszem, azt mondom: mikor kelek föl? de hosszú az estve, és betelek a hánykolódással *reggeli* szürkületig.

Mă culc, şi zic: ,Cînd mă voi scula? Cînd se va sfîrşi noaptea?` Şi mă satur de frămîntări pînă în revărsatul zorilor.

Testem férgekkel van fedve és a pornak piszokjával; bőröm összehúzódik és meggennyed.

Trupul mi se acopere cu viermi şi cu o coajă pămîntoasă, pielea-mi crapă şi se desface.

Napjaim gyorsabbak voltak a vetélőnél, és most reménység nélkül tünnek el.

Zilele mele sboară mai iuţi decît suveica ţesătorului, se duc şi nu mai am nicio nădejde!

Emlékezzél meg, hogy az én életem csak egy lehellet, és az én szemem nem lát többé jót.

Adu-Ţi aminte, Dumnezeule, că viaţa mea este doar o suflare! Ochii mei nu vor mai vedea fericirea.

Nem lát engem szem, a mely rám néz; te rám *veted* szemed, de már nem vagyok!

Ochiul, care mă priveşte, nu mă va mai privi; ochiul tău mă va căuta, şi nu voi mai fi.

A felhő eltünik és elmegy, így a ki leszáll a *sír*ba, nem jő fel *többé.*

Cum se risipeşte norul şi trece, aşa nu se va mai ridica celce se pogoară în Locuinţa morţilor!

Nem tér vissza többé az ő hajlékába, és az ő helye nem ismeri őt többé.

Nu se va mai întoarce în casa lui, şi nu-şi va mai cunoaşte locul în care locuia.

Én sem tartóztatom hát meg az én számat; szólok az én lelkemnek fájdalmában, és panaszkodom az én szívemnek keserűségében.

De aceea nu-mi voi ţinea gura, ci voi vorbi în neliniştea inimii mele, mă voi tîngui în amărăciunea sufletului meu.

Tenger vagyok-é én, avagy czethal, hogy őrt állítasz ellenem?

Oare o mare sînt eu, sau un balaur de mare, de-ai pus strajă în jurul meu?

Mikor azt gondolom, megvigasztal engem az én nyoszolyám, megkönnyebbíti panaszolkodásomat az én ágyasházam:

Cînd zic: ,Patul mă va uşura, culcuşul îmi va alina durerile,`

Akkor álmokkal rettentesz meg engem és látásokkal háborítasz meg engem;

atunci mă înspăimînţi prin visuri, mă îngrozeşti prin vedenii.

Úgy, hogy inkább választja lelkem a megfojtatást, inkább a halált, mint csontjaimat.

Ah! aş vrea mai bine gîtuirea, mai bine moartea decît aceste oase!

Utálom! Nem akarok örökké élni. Távozzál el tőlem, mert nyomorúság az én életem.

Le dispreţuiesc!... nu voi trăi în veci... Lasă-mă, căci doar o suflare mi -i viaţa!

Micsoda az ember, hogy őt ily nagyra becsülöd, és hogy figyelmedet fordítod reá?

Ce este omul, ca să-Ţi pese atît de mult de el, ca să iei seama la el,

Meglátogatod őt minden reggel, és minden szempillantásban próbálod őt.

să -l cercetezi în toate dimineţile, şi să -l încerci în toate clipele?

Míglen nem fordítod el tőlem szemedet, nem távozol csak addig is tőlem, a míg nyálamat lenyelem?

Cînd vei înceta odată să mă priveşti? Cînd îmi vei da răgaz să-mi înghit scuipatul?

Vétkeztem! Mit cselekedjem én néked, oh embereknek őrizője? Mért tettél ki czéltáblául magadnak? Mért legyek magamnak is terhére.

Dacă am păcătuit, ce pot să-Ţi fac, Păzitorul oamenilor? Pentruce m'ai pus ţintă săgeţilor Tale, de am ajuns o povară chiar pentru mine însumi?

És mért nem bocsátod meg vétkemet és nem törlöd el az én bűnömet? Hiszen immár a porban fekszem, és ha keresel engem, nem leszek.

Pentruce nu-mi ierţi păcatul, şi pentruce nu-mi uiţi fărădelegea? Căci voi adormi în ţărînă, şi cînd mă vei căuta, nu voi mai fi!``