Job 29

Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:

Og Job blev ved å fremføre sin visdomstale og sa:

Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!

Å, om jeg hadde det som i fordums måneder, som i de dager da Gud vernet om mig,

Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, *s* világánál jártam a setétet;

da hans lampe skinte over mitt hode, da jeg ved hans lys vandret gjennem mørket,

A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!

slik som jeg hadde det i min modne manndoms dager, da Guds vennskap hvilte over mitt telt,

Mikor még a Mindenható velem volt, *és* körültem voltak gyermekeim;

da den Allmektige ennu var med mig, og jeg hadde mine barn omkring mig,

Mikor lábaimat *édes* tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;

da mine føtter badet sig i melk, og berget ved mitt hus lot bekker av olje strømme frem!

Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:

Når jeg gikk op til porten i byen og inntok mitt sete på torvet,

Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek *és *állottak.

da drog de unge sig unda ved synet av mig, og de gråhårede reiste sig og blev stående;

A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.

høvdinger lot være å tale og la hånden på sin munn;

A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.

de fornemme tidde stille, og deres tunge blev hengende ved ganen.

Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.

Enhver som hørte om mig, priste mig lykkelig, og hver den som så mig, gav mig lovord.

Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.

For jeg berget armingen som ropte om hjelp, og den farløse som ingen hjelper hadde.

A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.

Den som var sin undergang nær, velsignet mig, og enkens hjerte fikk jeg til å juble.

Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.

Jeg klædde mig i rettferdighet, og den opslo sin bolig i mig; rettsinn bar jeg som kappe og hue.

A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.

Øine var jeg for den blinde, og føtter var jeg for den halte.

A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.

En far var jeg for de fattige, og ukjente folks sak gransket jeg.

Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.

Jeg knuste den urettferdiges kjever og rev byttet bort fra hans tenner.

Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.

Jeg tenkte da: I mitt rede skal jeg få dø, og mine dager skal bli tallrike som sand.

Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.

Min rot skal ligge åpen for vann, og nattens dugg skal falle på mine grener.

Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.

Min ære blir alltid ny, og min bue forynges i min hånd.

Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.

Mig hørte de på, de ventet og lyttet i taushet til mitt råd.

Az én szavaim után nem szóltak többet, *s harmatként* hullt rájok beszédem.

Når jeg hadde talt, tok de ikke til orde igjen, og min tale dryppet ned over dem.

Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.

De ventet på min tale som på regn, de åpnet sin munn som for vårregn.

Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.

Når de var motløse, smilte jeg til dem, og mitt åsyns lys kunde de ikke formørke.

*Örömest* választottam útjokat, mint főember ültem *ott;* úgy laktam *ott,* mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.

Fikk jeg lyst til å gå til dem, da satt jeg der som høvding og tronte som en konge i sin krigerskare, lik en som trøster de sørgende.