Job 7

Nem rabszolga élete van-é az embernek a földön, és az ő napjai nem olyanok-é, mint a béresnek napjai?

Eikö ihminen aina pidä oleman sodassa maan päällä; ja hänen päivänsä ovat niinkuin orjan päivät?

A mint a szolga kívánja az árnyékot, és a mint a béres reményli az ő bérét:

Niinkuin palvelia halajaa varjoa, ja orja työnsä loppua,

Úgy részesültem én keserves hónapokban, és nyomorúságnak éjszakái jutottak számomra.

Niin olen minä minulleni saanut turhat kuukaudet, ja minulla on monta murheellista yötä ollut.

Ha lefekszem, azt mondom: mikor kelek föl? de hosszú az estve, és betelek a hánykolódással *reggeli* szürkületig.

Kuin minä levätä panin, sanoin minä: Koskahan minä nousen? ja sitte lueskelen, koska ehtoo tullee: minä olen ravittu kävellyksistä hamaan pimeyteen asti.

Testem férgekkel van fedve és a pornak piszokjával; bőröm összehúzódik és meggennyed.

Minun lihani on puetettu madoilla ja maan tomulla; minun nahkani on ahvettunut ja hyljätyksi tullut.

Napjaim gyorsabbak voltak a vetélőnél, és most reménység nélkül tünnek el.

Minun päiväni ovat lentäneet nopiammasti pois kuin syöstävä ja kuluneet ilman viivytystä.

Emlékezzél meg, hogy az én életem csak egy lehellet, és az én szemem nem lát többé jót.

Muista, että minun elämäni on tuuli, ja minun silmäni ei palaja hyvää näkemään.

Nem lát engem szem, a mely rám néz; te rám *veted* szemed, de már nem vagyok!

Ja ei yksikään silmä, joka minun nyt näkee, pidä minua enempi näkemän. Sinun silmäs katsokoon minua, sitte minä hukun.

A felhő eltünik és elmegy, így a ki leszáll a *sír*ba, nem jő fel *többé.*

Pilvi raukee ja menee pois: niin myös se, joka menee alas hautaan, ei nouse jälleen,

Nem tér vissza többé az ő hajlékába, és az ő helye nem ismeri őt többé.

Eikä palaja jälleen huoneesensa, ei myös hänen siansa häntä enää tunne.

Én sem tartóztatom hát meg az én számat; szólok az én lelkemnek fájdalmában, és panaszkodom az én szívemnek keserűségében.

Sentähden en minä estä suutani; minä puhun henkeni ahtaudessa, ja juttelen sieluni murheessa.

Tenger vagyok-é én, avagy czethal, hogy őrt állítasz ellenem?

Olenko minä meri eli valaskala, että sinä minun niin kätket?

Mikor azt gondolom, megvigasztal engem az én nyoszolyám, megkönnyebbíti panaszolkodásomat az én ágyasházam:

Kuin minä ajattelin: minun vuoteeni lohduttaa minun, ja minun kehtoni saattaa minulle levon, koska minä itselleni puhun;

Akkor álmokkal rettentesz meg engem és látásokkal háborítasz meg engem;

Niin sinä peljätät minua unilla, ja kauhistat minua näyillä,

Úgy, hogy inkább választja lelkem a megfojtatást, inkább a halált, mint csontjaimat.

Että minun sieluni sois itsensä hirtetyksi, ja minun luuni kuolleiksi.

Utálom! Nem akarok örökké élni. Távozzál el tőlem, mert nyomorúság az én életem.

Minä kauhistun, enkä pyydä silleen elää: lakkaa minusta, sillä minun päiväni ovat turhat.

Micsoda az ember, hogy őt ily nagyra becsülöd, és hogy figyelmedet fordítod reá?

Mikä on ihminen,ettäs hänen suurena pidät, ja panet hänen sydämees?

Meglátogatod őt minden reggel, és minden szempillantásban próbálod őt.

Sinä etsit häntä joka päivä, ja koettelet häntä aina.

Míglen nem fordítod el tőlem szemedet, nem távozol csak addig is tőlem, a míg nyálamat lenyelem?

Miksi et minusta luovu, ja päästä minua, siihen asti että minä sylkeni nielisin?

Vétkeztem! Mit cselekedjem én néked, oh embereknek őrizője? Mért tettél ki czéltáblául magadnak? Mért legyek magamnak is terhére.

Minä olen syntiä tehnyt; mitä minun pitää sinulle tekemän, o sinä ihmisten vartia? miksis minun teit sinulles loukkaukseksi ja itselleni kuormaksi?

És mért nem bocsátod meg vétkemet és nem törlöd el az én bűnömet? Hiszen immár a porban fekszem, és ha keresel engem, nem leszek.

Ja miksi et minun pahaa tekoani anna anteeksi ja ota pois minun vääryyttäni? Sillä nyt pitää minun makaaman mullassa: ja jos minua aamulla etsit, niin en minä enää ole.