Job 29

Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:

En Job ging voort zijn spreuk op te heffen, en zeide:

Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!

Och, of ik ware, gelijk in de vorige maanden, gelijk in de dagen, toen God mij bewaarde!

Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, *s* világánál jártam a setétet;

Toen Hij Zijn lamp deed schijnen over mijn hoofd, en ik bij Zijn licht de duisternis doorwandelde;

A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!

Gelijk als ik was in de dagen mijner jonkheid, toen Gods verborgenheid over mijn tent was;

Mikor még a Mindenható velem volt, *és* körültem voltak gyermekeim;

Toen de Almachtige nog met mij was, en mijn jongens rondom mij;

Mikor lábaimat *édes* tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;

Toen ik mijn gangen wies in boter, en de rots bij mij oliebeken uitgoot;

Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:

Toen ik uitging naar de poort door de stad, toen ik mijn stoel op de straat liet bereiden.

Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek *és *állottak.

De jongens zagen mij, en verstaken zich, en de stokouden rezen op en stonden.

A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.

De oversten hielden de woorden in, en leiden de hand op hun mond.

A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.

De stem der vorsten verstak zich, en hun tong kleefde aan hun gehemelte.

Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.

Als een oor mij hoorde, zo hield het mij gelukzalig; als mij een oog zag, zo getuigde het van mij.

Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.

Want ik bevrijdde den ellendige, die riep, en den wees, die geen helper had.

A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.

De zegen desgenen, die verloren ging, kwam op mij; en het hart der weduwe deed ik vrolijk zingen.

Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.

Ik bekleedde mij met gerechtigheid, en zij bekleedde mij; mijn oordeel was als een mantel en vorstelijke hoed.

A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.

Den blinden was ik tot ogen, en den kreupelen was ik tot voeten.

A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.

Ik was den nooddruftigen een vader; en het geschil, dat ik niet wist, dat onderzocht ik.

Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.

En ik verbrak de baktanden des verkeerden, en wierp den roof uit zijn tanden.

Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.

En ik zeide: Ik zal in mijn nest den geest geven, en ik zal de dagen vermenigvuldigen als het zand.

Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.

Mijn wortel was uitgebreid aan het water, en dauw vernachtte op mijn tak.

Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.

Mijn heerlijkheid was nieuw bij mij, en mijn boog veranderde zich in mijn hand.

Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.

Zij hoorden mij aan, en wachtten, en zwegen op mijn raad.

Az én szavaim után nem szóltak többet, *s harmatként* hullt rájok beszédem.

Na mijn woord spraken zij niet weder, en mijn rede drupte op hen.

Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.

Want zij wachtten naar mij, gelijk naar den regen, en sperden hun mond open, als naar den spaden regen.

Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.

Lachte ik hun toe, zij geloofden het niet; en het licht mijns aangezichts deden zij niet nedervallen.

*Örömest* választottam útjokat, mint főember ültem *ott;* úgy laktam *ott,* mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.

Verkoos ik hun weg, zo zat ik bovenaan, en woonde als een koning onder de benden, als een, die treurigen vertroost.