Job 7

Nem rabszolga élete van-é az embernek a földön, és az ő napjai nem olyanok-é, mint a béresnek napjai?

Zdaliž nemá vyměřeného času člověk na zemi? A dnové jeho jako dnové nájemníka.

A mint a szolga kívánja az árnyékot, és a mint a béres reményli az ő bérét:

Jako služebník, kterýž touží po stínu, a jako nájemník, jenž očekává skonání díla svého:

Úgy részesültem én keserves hónapokban, és nyomorúságnak éjszakái jutottak számomra.

Tak jsou mi dědičně přivlastněni měsícové marní, a noci plné trápení jsou mi odečteny.

Ha lefekszem, azt mondom: mikor kelek föl? de hosszú az estve, és betelek a hánykolódással *reggeli* szürkületig.

Jestliže ležím, říkám: Kdy vstanu? A pomine noc? Tak pln bývám myšlení až do svitání.

Testem férgekkel van fedve és a pornak piszokjával; bőröm összehúzódik és meggennyed.

Tělo mé odíno jest červy a strupem i prachem, kůže má puká se a rozpouští.

Napjaim gyorsabbak voltak a vetélőnél, és most reménység nélkül tünnek el.

Dnové moji rychlejší byli nežli člunek tkadlce, nebo stráveni jsou bez prodlení.

Emlékezzél meg, hogy az én életem csak egy lehellet, és az én szemem nem lát többé jót.

Rozpomeň se, ó Pane, že jako vítr jest život můj, a oko mé že více neuzří dobrých věcí,

Nem lát engem szem, a mely rám néz; te rám *veted* szemed, de már nem vagyok!

Aniž mne spatří oko, jenž mne vídalo. Oči tvé budou ke mně, a mne již nebude.

A felhő eltünik és elmegy, így a ki leszáll a *sír*ba, nem jő fel *többé.*

Jakož oblak hyne a mizí, tak ten, kterýž sstupuje do hrobu, nevystoupí zase,

Nem tér vissza többé az ő hajlékába, és az ő helye nem ismeri őt többé.

Aniž se opět navrátí do domu svého, aniž ho již více pozná místo jeho.

Én sem tartóztatom hát meg az én számat; szólok az én lelkemnek fájdalmában, és panaszkodom az én szívemnek keserűségében.

Protož nemohuť já zdržeti úst svých, mluvím v ssoužení ducha svého, naříkám v hořkosti duše své.

Tenger vagyok-é én, avagy czethal, hogy őrt állítasz ellenem?

Zdali jsem já mořem čili velrybem, že jsi mne stráží osadil?

Mikor azt gondolom, megvigasztal engem az én nyoszolyám, megkönnyebbíti panaszolkodásomat az én ágyasházam:

Když myslím: Potěší mne lůže mé, poodejme naříkání mého postel má:

Akkor álmokkal rettentesz meg engem és látásokkal háborítasz meg engem;

Tedy mne strašíš sny, a viděními děsíš mne,

Úgy, hogy inkább választja lelkem a megfojtatást, inkább a halált, mint csontjaimat.

Tak že sobě zvoluje zaškrcení duše má, a smrt nad život.

Utálom! Nem akarok örökké élni. Távozzál el tőlem, mert nyomorúság az én életem.

Mrzí mne, nebuduť déle živ. Poodstupiž ode mne, nebo marní jsou dnové moji.

Micsoda az ember, hogy őt ily nagyra becsülöd, és hogy figyelmedet fordítod reá?

Co jest člověk, že ho sobě tak vážíš, a že tak o něj pečuješ?

Meglátogatod őt minden reggel, és minden szempillantásban próbálod őt.

A že ho navštěvuješ každého jitra, a každé chvíle jej zkušuješ?

Míglen nem fordítod el tőlem szemedet, nem távozol csak addig is tőlem, a míg nyálamat lenyelem?

Dokudž se neodvrátíš ode mne, a nedáš mi aspoň polknouti mé sliny?

Vétkeztem! Mit cselekedjem én néked, oh embereknek őrizője? Mért tettél ki czéltáblául magadnak? Mért legyek magamnak is terhére.

Zhřešil jsem, což mám učiniti, ó strážce lidský? Proč jsi mne položil za cíl sobě, tak abych sám sobě byl břemenem?

És mért nem bocsátod meg vétkemet és nem törlöd el az én bűnömet? Hiszen immár a porban fekszem, és ha keresel engem, nem leszek.

Nýbrž proč neodejmeš přestoupení mého, a neodpustíš nepravosti mé? Nebo již v zemi lehnu. Potom bys mne i pilně hledal, nebude mne.