Job 41

Kihúzhatod-é a leviáthánt horoggal, leszoríthatod-é a nyelvét kötéllel?

Není žádného tak smělého, kdo by jej zbudil, kdož tedy postaví se přede mnou?

Húzhatsz-é gúzst az orrába, az állát szigonynyal átfurhatod-é?

Kdo mne čím předšel, abych se jemu odplacel? Cožkoli jest pode vším nebem, mé jest.

Vajjon járul-é elődbe sok könyörgéssel, avagy szól-é hozzád sima beszédekkel?

Nebudu mlčeti o údech jeho, a o síle výborného sformování jeho.

Vajjon frigyet köt-é veled, hogy fogadd őt örökös szolgádul?

Kdo odkryl svrchek oděvu jeho? S dvojitými udidly svými kdo k němu přistoupí?

Játszhatol-é vele, miként egy madárral; gyermekeid kedvéért megkötözheted-é?

Vrata úst jeho kdo otevře? Okolo zubů jeho jest hrůza.

Alkudozhatnak-é felette a társak, vagy a kalmárok közt feloszthatják-é azt?

Šupiny jeho pevné jako štítové sevřené velmi tuze.

Tele rakhatod-é nyársakkal a bőrét, avagy szigonynyal a fejét?

Jedna druhé tak blízko jest, že ani vítr nevchází mezi ně.

Vesd rá a kezedet, de megemlékezzél, hogy a harczot nem ismételed.

Jedna druhé se přídrží, a nedělí se.

Ímé, az ő reménykedése csalárd; *puszta* látása is halálra ijeszt!

Od kýchání jeho zažžehá se světlo, a oči jeho jsou jako záře svitání.

Nincs oly merész, a ki őt felverje. Ki hát az, a ki velem szállna szembe?

Z úst jeho jako pochodně vycházejí, a jiskry ohnivé vyskakují.

Ki adott nékem elébb, hogy azt visszafizessem? A mi az ég alatt van, mind enyém!

Z chřípí jeho vychází dým, jako z kotla vroucího aneb hrnce.

Nem hallgathatom el testének részeit, erejének mivoltát, alkotásának szépségét.

Dýchání jeho uhlí rozpaluje, a plamen z úst jeho vychází.

Ki takarhatja fel ruhája felszínét; két sor foga közé kicsoda hatol be?

V šíji jeho přebývá síla, a před ním utíká žalost.

Ki nyitotta fel orczájának ajtait? Fogainak sorai körül rémület *lakik!*

Kusové masa jeho drží se spolu; celistvé jest v něm, aniž se rozdrobuje.

Büszkesége a csatornás pajzsok, összetartva *mintegy* szorító pecséttel.

Srdce jeho tuhé jest jako kámen, tak tuhé, jako úlomek zpodního žernovu.

Egyik szorosan a másikhoz lapul, hogy közéje levegő se megy.

Vyskýtání jeho bojí se nejsilnější, až se strachem i vyčišťují.

Egyik a másikhoz tapad, egymást tartják, egymástól elszakadhatatlanok.

Meč stihající jej neostojí, ani kopí, šíp neb i pancíř.

Tüsszentése fényt sugároz ki, és szemei, mint a hajnal szempillái.

Pokládá železo za plevy, ocel za dřevo shnilé.

A szájából szövétnekek jőnek ki, *és* tüzes szikrák omlanak ki.

Nezahání ho střela, v stéblo obrací se jemu kamení prakové.

Orrlyukaiból gőz lövel elő, mint a forró fazékból és üstből.

Za stéblo počítá střelbu, a posmívá se šermování kopím.

Lehellete meggyujtja a holt szenet, és a szájából láng lövel elő.

Pod ním ostré střepiny, stele sobě na věci špičaté jako na blátě.

Nyakszirtjén az erő tanyáz, előtte félelem ugrándozik.

Působí, aby vřelo v hlubině jako v kotle, a kormoutilo se moře jako v moždíři.

Testének részei egymáshoz tapadtak; kemény önmagában és nem izeg-mozog.

Za sebou patrnou činí stezku, až sezdá, že propast má šediny.

Szíve kemény, mint a kő, oly kemény, mint az alsó malomkő.

Žádného není na zemi jemu podobného, aby tak učiněn byl bez strachu.

Hogyha felkél, hősök is remegnek; ijedtökben veszteg állnak.

Cokoli vysokého jest, za nic pokládá, jest králem nade všemi šelmami.

Ha éri is a fegyver, nem áll meg benne, *legyen bár* dárda, kopja vagy kelevéz.

Annyiba veszi a vasat, mint a pozdorját, az aczélt, mint a korhadt fát.

A nyíl vesszője el nem űzi őt, a parittyakövek pozdorjává változnak rajta.

Pozdorjának tartja a buzogányütést is, és kineveti a bárd suhogását.

Alatta éles cserepek vannak; mint szeges borona hentereg az iszap felett.

Felkavarja a mély vizet, mint a fazekat, a tengert olyanná teszi, mint a festékedény.

Maga után világos ösvényt hagy, azt hinné *valaki,* a tenger megőszült.

Nincs e földön hozzá hasonló, a mely úgy teremtetett, hogy ne rettegjen.

Lenéz minden nagy állatot, ő a király minden ragadozó felett.