Psalms 139

Az éneklőmesternek, Dávid zsoltára. Uram, megvizsgáltál engem, és ismersz.
Zborovođi. Davidov. Jahve, proničeš me svega i poznaješ,
Te ismered ülésemet és felkelésemet, messziről érted gondolatomat.
ti znaš kada sjednem i kada ustanem, izdaleka ti već misli moje poznaješ.
Járásomra és fekvésemre ügyelsz, minden útamat jól tudod.
Hodam li ili ležim, sve ti vidiš, znani su ti svi moji putovi.
Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt Uram!
Riječ mi još nije na jezik došla, a ti, Jahve, sve već znadeš.
Elől és hátul körülzártál engem, és fölöttem tartod kezedet.
S leđa i s lica ti me obuhvaćaš, na mene si ruku svoju stavio.
Csodálatos előttem *e* tudás, magasságos, nem érthetem azt.
Znanje to odveć mi je čudesno, previsoko da bih ga dokučio.
Hová menjek a te lelked elől és a te orczád elől hova fussak?
Kamo da idem od duha tvojega i kamo da od tvog lica pobjegnem?
Ha a mennybe hágok fel, ott vagy; ha a Seolba vetek ágyat, ott is jelen vagy.
Ako se na nebo popnem, ondje si, ako u Podzemlje legnem, i ondje si.
Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó szélére szállanék:
Uzmem li krila zorina pa se naselim moru na kraj
Ott is a te kezed vezérelne engem, és a te jobbkezed fogna engem.
i ondje bi me ruka tvoja vodila, desnica bi me tvoja držala.
Ha azt mondom: A sötétség bizonyosan elborít engem és a világosság körülöttem éjszaka lesz,
Reknem li: "Nek' me barem tmine zakriju i nek' me noć umjesto svjetla okruži!" -
A sötétség sem borít el előled, és fénylik az éjszaka, mint a nappal; a sötétség olyan, mint a világosság.
ni tmina tebi neće biti tamna: noć sjaji kao dan i tama kao svjetlost.
Bizony te alkottad veséimet, te takargattál engem anyám méhében.
Jer ti si moje stvorio bubrege, satkao me u krilu majčinu.
Magasztallak, hogy csodálatosan megkülönböztettél. Csodálatosak a te cselekedeteid! és jól tudja ezt az én lelkem.
Hvala ti što sam stvoren tako čudesno, što su djela tvoja predivna. Dušu moju do dna si poznavao,
Nem volt elrejtve előtted az én csontom, mikor titokban formáltattam és idomíttattam, *mintegy* a föld mélyében.
kosti moje ne bjehu ti sakrite dok nastajah u tajnosti, otkan u dubini zemlje.
Látták szemeid az én alaktalan testemet, és könyvedben ezek mind be voltak írva: a napok is, a melyeken formáltatni fognak; holott egy sem volt még meg közülök.
Oči tvoje već tada gledahu djela moja, sve već bješe zapisano u knjizi tvojoj: dani su mi određeni dok još ne bješe ni jednoga.
És nékem milyen kedvesek a te gondolataid, oh Isten! Mily nagy azoknak summája!
Kako su mi, Bože, naumi tvoji nedokučivi, kako li je neprocjenjiv zbroj njihov.
Számlálgatom őket: többek a fövénynél; felserkenek s mégis veled vagyok.
Da ih brojim? Više ih je nego pijeska! Dođem li im do kraja, ti mi preostaješ!
Vajha elvesztené Isten a gonoszt! Vérszopó emberek, fussatok el tőlem!
De, istrijebi, Bože, zlotvora, krvoloci nek' odstupe od mene!
A kik gonoszul szólnak felőled, *és nevedet* hiába veszik fel, a te ellenségeid.
Jer podmuklo se bune protiv tebe, uzalud se dižu tvoji dušmani.
Ne gyűlöljem-é, Uram, a téged gyűlölőket? Az ellened lázadókat ne útáljam-é?
Jahve, zar da ne mrzim tvoje mrzitelje? Zar da mi se ne gade protivnici tvoji?
Teljes gyűlölettel gyűlölöm őket, ellenségeimmé lettek!
Mržnjom dubokom ja ih mrzim i držim ih svojim neprijateljima.
Vizsgálj meg engem, oh Isten, és ismerd meg szívemet! Próbálj meg engem, és ismerd meg gondolataimat!
Pronikni me svega, Bože, srce mi upoznaj, iskušaj me i upoznaj misli moje:
És lásd meg, ha van-e nálam a gonoszságnak valamilyen útja? és vezérelj engem az örökkévalóság útján!
pogledaj, ne idem li putem pogubnim i povedi me putem vječnim!