Job 7

Nem rabszolga élete van-é az embernek a földön, és az ő napjai nem olyanok-é, mint a béresnek napjai?

Nije l' vojska život čovjekov na zemlji? Ne provodi l' dane poput najamnika?

A mint a szolga kívánja az árnyékot, és a mint a béres reményli az ő bérét:

Kao što trudan rob za hladom žudi, poput nadničara štono plaću čeka,

Úgy részesültem én keserves hónapokban, és nyomorúságnak éjszakái jutottak számomra.

mjeseci jada tako me zapadoše i noći su mučne meni dosuđene.

Ha lefekszem, azt mondom: mikor kelek föl? de hosszú az estve, és betelek a hánykolódással *reggeli* szürkületig.

Liježuć' mislim svagda: 'Kada ću ustati?' A dižuć se: 'Kada večer dočekati!' I tako se kinjim sve dok se ne smrkne.

Testem férgekkel van fedve és a pornak piszokjával; bőröm összehúzódik és meggennyed.

PÓut moju crvi i blato odjenuše, koža na meni puca i raščinja se.

Napjaim gyorsabbak voltak a vetélőnél, és most reménység nélkül tünnek el.

Dani moji brže od čunka prođoše, promakoše hitro bez ikakve nade.

Emlékezzél meg, hogy az én életem csak egy lehellet, és az én szemem nem lát többé jót.

Spomeni se: život moj je samo lahor i oči mi neće više vidjet' sreće!

Nem lát engem szem, a mely rám néz; te rám *veted* szemed, de már nem vagyok!

Prijateljsko oko neće me gledati; pogled svoj u mene upro si te sahnem.

A felhő eltünik és elmegy, így a ki leszáll a *sír*ba, nem jő fel *többé.*

Kao što se oblak gubi i raspline, tko u Šeol siđe, više ne izlazi.

Nem tér vissza többé az ő hajlékába, és az ő helye nem ismeri őt többé.

Domu svome natrag ne vraća se nikad, njegovo ga mjesto više ne poznaje.

Én sem tartóztatom hát meg az én számat; szólok az én lelkemnek fájdalmában, és panaszkodom az én szívemnek keserűségében.

Ustima ja svojim stoga branit' neću, u tjeskobi duha govorit ću sada, u gorčini duše ja ću zajecati.

Tenger vagyok-é én, avagy czethal, hogy őrt állítasz ellenem?

Zar sam more ili neman morska, pa si stražu nada mnom stavio?

Mikor azt gondolom, megvigasztal engem az én nyoszolyám, megkönnyebbíti panaszolkodásomat az én ágyasházam:

Kažem li: 'Na logu ću se smirit', ležaj će mi olakšati muke',

Akkor álmokkal rettentesz meg engem és látásokkal háborítasz meg engem;

snovima me prestravljuješ tada, prepadaš me viđenjima mučnim.

Úgy, hogy inkább választja lelkem a megfojtatást, inkább a halált, mint csontjaimat.

Kamo sreće da mi se zadavit'! Smrt mi je od patnja mojih draža.

Utálom! Nem akarok örökké élni. Távozzál el tőlem, mert nyomorúság az én életem.

Ja ginem i vječno živjet neću; pusti me, tek dah su dani moji!

Micsoda az ember, hogy őt ily nagyra becsülöd, és hogy figyelmedet fordítod reá?

Što je čovjek da ga toliko ti cijeniš, da je srcu tvojem tako prirastao

Meglátogatod őt minden reggel, és minden szempillantásban próbálod őt.

i svakoga jutra da njega pohodiš i svakoga trena da ga iskušavaš?

Míglen nem fordítod el tőlem szemedet, nem távozol csak addig is tőlem, a míg nyálamat lenyelem?

Kada ćeš svoj pogled skinuti sa mene i dati mi barem pljuvačku progutat'?

Vétkeztem! Mit cselekedjem én néked, oh embereknek őrizője? Mért tettél ki czéltáblául magadnak? Mért legyek magamnak is terhére.

Ako sam zgriješio, što učinih tebi, o ti koji pomno nadzireš čovjeka? Zašto si k'o metu mene ti uzeo, zbog čega sam tebi na teret postao?

És mért nem bocsátod meg vétkemet és nem törlöd el az én bűnömet? Hiszen immár a porban fekszem, és ha keresel engem, nem leszek.

Zar prijestupa moga ne možeš podnijeti i ne možeš prijeći preko krivnje moje? Jer, malo će proći i u prah ću leći, ti ćeš me tražiti, al' me biti neće."