Job 7

Nem rabszolga élete van-é az embernek a földön, és az ő napjai nem olyanok-é, mint a béresnek napjai?

Животът на човека на земята не е ли воюване, и дните му не са ли като дните на наемник?

A mint a szolga kívánja az árnyékot, és a mint a béres reményli az ő bérét:

Както слуга, който жадува за сянката, и както наемник, който очаква заплатата си,

Úgy részesültem én keserves hónapokban, és nyomorúságnak éjszakái jutottak számomra.

така и на мен се паднаха месеци на суета и ми се определиха нощи на страдание.

Ha lefekszem, azt mondom: mikor kelek föl? de hosszú az estve, és betelek a hánykolódással *reggeli* szürkületig.

Когато си лягам, казвам: Кога ще стана и нощта ще отмине? И ми омръзна да се обръщам до зори.

Testem férgekkel van fedve és a pornak piszokjával; bőröm összehúzódik és meggennyed.

Плътта ми е покрита с червеи и буци пръст, кожата ми се пука и гноясва.

Napjaim gyorsabbak voltak a vetélőnél, és most reménység nélkül tünnek el.

Дните ми са по-бързи от совалка на тъкач и чезнат без надежда.

Emlékezzél meg, hogy az én életem csak egy lehellet, és az én szemem nem lát többé jót.

Помни, че животът ми е дъх! Окото ми няма вече да види добро.

Nem lát engem szem, a mely rám néz; te rám *veted* szemed, de már nem vagyok!

Окото на онзи, който ме гледа, няма да ме види вече; очите ти са върху мен, а мен ме няма.

A felhő eltünik és elmegy, így a ki leszáll a *sír*ba, nem jő fel *többé.*

Както облакът се разсейва и изчезва, така и слизащият в Шеол няма да се изкачи обратно.

Nem tér vissza többé az ő hajlékába, és az ő helye nem ismeri őt többé.

Няма вече да се върне у дома си и мястото му няма вече да го познае.

Én sem tartóztatom hát meg az én számat; szólok az én lelkemnek fájdalmában, és panaszkodom az én szívemnek keserűségében.

Затова и аз няма да въздържа устата си; ще говоря в притеснението на духа си, ще се оплаквам в горестта на душата си.

Tenger vagyok-é én, avagy czethal, hogy őrt állítasz ellenem?

Море ли съм аз, или морско чудовище, че поставяш над мен стража?

Mikor azt gondolom, megvigasztal engem az én nyoszolyám, megkönnyebbíti panaszolkodásomat az én ágyasházam:

Когато кажа: Леглото ми ще ме утеши, постелката ми ще облекчи оплакването ми. —

Akkor álmokkal rettentesz meg engem és látásokkal háborítasz meg engem;

тогава ме плашиш със сънища и с видения ме ужасяваш,

Úgy, hogy inkább választja lelkem a megfojtatást, inkább a halált, mint csontjaimat.

така че душата ми предпочита удушване и смърт, вместо тези мои кости.

Utálom! Nem akarok örökké élni. Távozzál el tőlem, mert nyomorúság az én életem.

Дотегна ми; не искам да живея вечно. Остави ме, защото дните ми са суета.

Micsoda az ember, hogy őt ily nagyra becsülöd, és hogy figyelmedet fordítod reá?

Какво е човек, че го възвеличаваш и насочваш сърцето си към него,

Meglátogatod őt minden reggel, és minden szempillantásban próbálod őt.

и го посещаваш всяка заран, и го изпитваш всеки миг?

Míglen nem fordítod el tőlem szemedet, nem távozol csak addig is tőlem, a míg nyálamat lenyelem?

Докога няма да отместиш погледа Си от мен и няма да ме оставиш, колкото да преглътна слюнката си?

Vétkeztem! Mit cselekedjem én néked, oh embereknek őrizője? Mért tettél ki czéltáblául magadnak? Mért legyek magamnak is terhére.

Ако съм съгрешил, какво съм ти направил, Наблюдателю на хората? Защо си ме поставил за Свой прицел, така че станах бреме за самия себе си?

És mért nem bocsátod meg vétkemet és nem törlöd el az én bűnömet? Hiszen immár a porban fekszem, és ha keresel engem, nem leszek.

И защо не прощаваш престъплението ми и не отнемаш беззаконието ми? Защото сега ще легна в пръстта и ще ме потърсиш, но няма да ме има.