Psalms 137

Babelin virtain tykönä me istuimme ja itkimme, kuin me Zionin muistimme.

Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk.

Kanteleemme me ripustimme pajuihin, jotka siellä olivat.

A fűzfákra, közepette, *oda* függesztettük hárfáinkat,

Siellä he käskivät meidän veisata, jotka meitä vankina pitivät, ja iloita meidän itkussamme: Veisatkaat meille Zionin virsiä.

Mert énekszóra nógattak ott elfogóink, kínzóink pedig víg dalra, *mondván:* Énekeljetek nékünk a Sion énekei közül!

Kuinka me veisaisimme Herran veisun vieraalla maalla?

Hogyan énekelnők az Úrnak énekét idegen földön?!

Jos minä unohdan sinua, Jerusalem, niin olkoon oikia käteni unohdettu.

Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem felejtkezzék el rólam az én jobbkezem!

Tarttukoon kieleni suuni lakeen, ellen minä sinua muista, ellen minä tee Jerusalemia ylimmäiseksi ilokseni.

Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének!

Herra, muista Edomin lapsia Jerusalemin päivänä, jotka sanovat: repikäät maahan hamaan hänen perustukseensa asti.

Emlékezzél meg, Uram, az Edom fiairól, a kik azt mondták Jeruzsálem napján: Rontsátok le, rontsátok le fenékig!

Sinä hävitetty tytär, Babel; autuas on, se joka sinulle kostaa, niinkuin sinä meille tehnyt olet.

Babilon leánya, te pusztulóra vált! Áldott legyen a ki megfizet néked gonoszságodért, a melylyel te fizettél nékünk!

Autuas on se, joka piskuiset lapses ottaa ja paiskaa kiviin.

Áldott legyen, a ki megragadja és sziklához paskolja kisdedeidet!