Job 29

Ještě dále Job vedl řeč svou, a řekl:

Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:

Ó bych byl jako za časů předešlých, za dnů, v nichž mne Bůh zachovával,

Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!

Dokudž svítil svící svou nad hlavou mou, při jehož světle chodíval jsem v temnostech,

Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, *s* világánál jártam a setétet;

Tak jako jsem byl za dnů mladosti své, dokudž přívětivost Boží byla v stanu mém,

A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!

Dokudž ještě Všemohoucí byl se mnou, a všudy vůkol mne dítky mé,

Mikor még a Mindenható velem volt, *és* körültem voltak gyermekeim;

Když šlepěje mé máslem oplývaly, a skála vylévala mi prameny oleje,

Mikor lábaimat *édes* tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;

Když jsem vycházel k bráně skrze město, a na ulici strojíval sobě stolici svou.

Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:

Jakž mne spatřovali mládenci, skrývali se, starci pak povstávali a stáli.

Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek *és *állottak.

Knížata choulili se v řečech, anobrž ruku kladli na ústa svá.

A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.

Hlas vývod se tratil, a jazyk jejich lnul k dásním jejich.

A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.

Nebo ucho slyše, blahoslavilo mne, a oko vida, posvědčovalo mi,

Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.

Že vysvobozuji chudého volajícího, a sirotka, i toho, kterýž nemá spomocníka.

Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.

Požehnání hynoucího přicházelo na mne, a srdce vdovy k plésání jsem vzbuzoval.

A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.

V spravedlnost jsem se obláčel, a ona ozdobovala mne; jako plášť a koruna byl soud můj.

Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.

Místo očí býval jsem slepému, a místo noh kulhavému.

A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.

Byl jsem otcem nuzných, a na při, jíž jsem nebyl povědom, vyptával jsem se.

A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.

A tak vylamoval jsem třenovní zuby nešlechetníka, a z zubů jeho vyrážel jsem loupež.

Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.

A protož jsem říkal: V hnízdě svém umru, a jako písek rozmnožím dny.

Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.

Kořen můj rozloží se při vodách, a rosa nocovati bude na ratolestech mých.

Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.

Sláva má mladnouti bude při mně, a lučiště mé v ruce mé obnovovati se.

Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.

Poslouchajíce, čekali na mne, a přestávali na radě mé.

Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.

Po slovu mém nic neměnili, tak na ně dštila řeč má.

Az én szavaim után nem szóltak többet, *s harmatként* hullt rájok beszédem.

Nebo očekávali mne jako deště, a ústa svá otvírali jako k přívalu žádostivému.

Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.

Žertoval-li jsem s nimi, nevěřili; pročež u vážnosti mne míti neoblevovali.

Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.

Přišel-li jsem kdy k nim, sedal jsem na předním místě, a tak bydlil jsem jako král v vojště, když smutných potěšuje.

*Örömest* választottam útjokat, mint főember ültem *ott;* úgy laktam *ott,* mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.