Job 14

Člověk narozený z ženy jest krátkého věku a plný lopotování.

Az asszonytól született ember rövid életű és háborúságokkal bővelkedő.

Jako květ vychází a podťat bývá, a utíká jako stín, a netrvá.

Mint a virág, kinyílik és elhervad, és eltünik, mint az árnyék és nem állandó.

A však i na takového otvíráš oko své, a mne uvodíš k soudu s sebou.

Még az ilyen ellen is felnyitod-é szemeidet, tennen magaddal törvénybe állítasz-é engem?

Kdo toho dokáže, aby čistý z nečistého pošel? Ani jeden.

Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki.

Poněvadž vyměřeni jsou dnové jeho, počet měsíců jeho u tebe, a cíles jemu položil, kterýchž by nepřekračoval:

Nincsenek-é meghatározva napjai? Az ő hónapjainak számát te tudod; határt vetettél néki, a melyet nem hághat át.

Odvrať se od něho, ať oddechne sobě, a zatím aby přečekal jako nájemník den svůj.

Fordulj el azért tőle, hogy nyugodalma legyen, hogy legyen napjában annyi öröme, mint egy béresnek.

O stromu zajisté jest naděje, by i podťat byl, že se zase zotaví, a výstřelek jeho nevyhyne,

Mert a fának van reménysége; ha levágják, ismét kihajt, és az ő hajtásai el nem fogynak.

By se pak i sstaral v zemi kořen jeho, a v prachu již jako umřel peň jeho:

Még ha megaggodik is a földben a gyökere, és ha elhal is a porban törzsöke:

Avšak jakž počije vláhy, zase se pučí, a zahustí jako keř.

A víznek illatától kifakad, ágakat hajt, mint a csemete.

Ale člověk umírá, mdlobou přemožen jsa, a když vypustí duši člověk, kam se poděl?

De ha a férfi meghal és elterül; ha az ember kimúlik, hol van ő?

Jakož ucházejí vody z jezera, a řeka opadá a vysychá:

Mint a víz kiapad a tóból, a patak elapad, kiszárad:

Tak člověk, když lehne, nevstává zase dotud, dokudž nebes stává. Nebývajíť vzbuzeni lidé, aniž se probuzují ze sna svého.

Úgy fekszik le az ember és nem kél fel; az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek föl az ő álmukból.

Ó kdybys mne v hrobě schoval, a skryl mne, dokudž by nebyl odvrácen hněv tvůj, ulože mi cíl, abys se rozpomenul na mne.

Vajha engem a holtak országában tartanál; rejtegetnél engemet addig, a míg elmúlik a te haragod; határt vetnél nékem, azután megemlékeznél rólam!

Když umře člověk, zdaliž zase ožive? Po všecky tedy dny vyměřeného času svého očekávati budu, až přijde proměna při mně.

Ha meghal az ember, vajjon feltámad-é? *Akkor* az én hadakozásom minden idejében reménylenék, míglen elkövetkeznék az én elváltozásom.

Zavoláš, a já se ohlásím tobě, díla rukou svých budeš žádostiv,

Szólítanál és én felelnék néked, kivánkoznál a te kezednek alkotása után.

Ačkoli nyní kroky mé počítáš, aniž shovíváš hříchům mým,

De most számlálgatod az én lépéseimet, és nem nézed el az én vétkeimet!

Ale zapečetěné maje jako v pytlíku přestoupení mé, ještě přikládáš k nepravosti mé.

Gonoszságom egy csomóba van lepecsételve, és hozzáadod bűneimhez.

Jistě že jako hora padnuc, rozdrobuje se, a skála odsedá z místa svého,

Még a hegy is szétomlik, ha eldől; a szikla is elmozdul helyéről;

Jako kamení stírá voda, a povodní zachvacuje, což z prachu zemského samo od sebe roste: tak i ty naději člověka v nic obracíš.

A köveket lekoptatja a víz, a földet elsodorja annak árja: az ember reménységét is úgy teszed semmivé.

Přemáháš jej ustavičně, tak aby odjíti musil; proměňuješ tvář jeho, a propouštíš jej.

Hatalmaskodol rajta szüntelen és ő elmegy; megváltoztatván az arczát, úgy bocsátod el őt.

Budou-li slavní synové jeho, nic neví; pakli v potupě, nic o ně nepečuje.

Ha tisztesség éri is fiait, nem tudja; ha megszégyenülnek, nem törődik velök.

Toliko tělo jeho, dokudž živ jest, bolestí okouší, a duše jeho v něm kvílí.

Csak őmagáért fáj még a teste, és a lelke is őmagáért kesereg.