II Corinthians 3

Počinjemo li opet sami sebe preporučivati? Ili trebamo li, kao neki, preporučna pisma na vas ili od vas?

Elkezdjük-é ismét ajánlgatni magunkat? Vagy talán szükségünk van, mint némelyeknek, ajánló levelekre hozzátok, avagy tőletek?

Vi ste pismo naše, upisano u srcima vašim; znaju ga i čitaju svi ljudi.

A mi levelünk ti vagytok, beírva a mi szívünkbe, a melyet ismer és olvas minden ember;

Vi ste, očito, pismo Kristovo kojemu mi poslužismo, napisano ne crnilom, nego Duhom Boga živoga; ne na pločama kamenim, nego na pločama od mesa, u srcima.

A kik felől nyilvánvaló, hogy Krisztusnak a mi szolgálatunk által szerzett levele vagytok, nem tentával, hanem az élő Isten Lelkével írva; nem kőtáblákra, hanem a szívnek hústábláira.

Takvo pouzdanje imamo po Kristu u Boga.

Ilyen bizodalmunk pedig Isten iránt a Krisztus által van.

Ne kao da smo sami sobom, kao od sebe, sposobni što pomisliti, nego naša je sposobnost od Boga.

Nem mintha magunktól volnánk alkalmatosak valamit gondolni, úgy mint magunkból; ellenkezőleg a mi alkalmatos voltunk az Istentől van:

On nas osposobi za poslužitelje novoga Saveza, ne slova, nego Duha; jer slovo ubija, a Duh oživljuje.

A ki alkalmatosokká tett minket arra, hogy új szövetség szolgái legyünk, nem betűé, hanem léleké; mert a betű megöl, a lélek pedig megelevenít.

Pa ako je smrtonosna služba, slovima uklesana u kamenju, bila tako slavna da sinovi Izraelovi nisu mogli pogledati u lice Mojsijevo zbog prolazne slave lica njegova,

Ha pedig a halálnak betűkkel kövekbe vésett szolgálata dicsőséges vala, úgyhogy Izráel fiai nem is nézhettek Mózes orczájára arczának elmúló dicsősége miatt:

koliko li će slavnija biti služba Duha.

Hogyne volna még inkább dicsőséges a léleknek szolgálata?

Jer ako je služba osude bila slavna, mnogo je slavnija služba pravednosti.

Mert ha a kárhoztatás szolgálata dicsőséges, mennyivel inkább dicsőséges az igazság szolgálata?

I zbilja, nije ni bilo proslavljeno ono što je u toj mjeri proslavljeno, ako se usporedi s uzvišenijom slavom.

Sőt a dicsőített nem is dicsőséges ebben a részben az őt meghaladó dicsőség miatt.

Jer ako je ono prolazno bilo slavno, mnogo je slavnije ovo što ostaje.

Mert ha dicsőséges az elmulandó, sokkal inkább dicsőséges, a mi megmarad.

Imajući dakle takvo pouzdanje, nastupamo sa svom otvorenošću,

Azért ilyen reménységben nagy nyiltsággal szólunk;

a ne kao Mojsije koji je stavljao prijevjes na lice da sinovi Izraelovi ne vide svršetak prolaznoga.

És nem, miként Mózes, *a ki* leplet borított az orczájára, hogy ne lássák Izráel fiai az elmulandónak végét.

Ali otvrdnu im pamet. Doista, do dana današnjega zastire taj prijevjes čitanje Staroga zavjeta: nije im otkriveno da je u Kristu prestao.

De megtompultak az ő elméik. Mert ugyanaz a lepel mind e mai napig ott van az ó szövetség olvasásánál felfedetlenül, mivelhogy a Krisztusban tűnik el;

Naprotiv, kad god se čita Mojsije, do danas prijevjes zastire srce njihovo.

Sőt mind máig, a mikor csak olvassák Mózest, lepel borul az ő szívökre.

Ali kad se Izrael obrati Gospodinu, skinut će se prijevjes.

Mikor pedig megtér az Úrhoz, lehull a lepel.

Gospodin je Duh, a gdje je Duh Gospodnji, ondje je sloboda.

Az Úr pedig a Lélek; és a hol az Úrnak Lelke, ott a szabadság.

A svi mi, koji otkrivenim licem odrazujemo slavu Gospodnju, po Duhu se Gospodnjem preobražavamo u istu sliku - iz slave u slavu.

Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arczczal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgy mint az Úrnak Lelkétől.