Job 7

Животът на човека на земята не е ли воюване, и дните му не са ли като дните на наемник?

Nem rabszolga élete van-é az embernek a földön, és az ő napjai nem olyanok-é, mint a béresnek napjai?

Както слуга, който жадува за сянката, и както наемник, който очаква заплатата си,

A mint a szolga kívánja az árnyékot, és a mint a béres reményli az ő bérét:

така и на мен се паднаха месеци на суета и ми се определиха нощи на страдание.

Úgy részesültem én keserves hónapokban, és nyomorúságnak éjszakái jutottak számomra.

Когато си лягам, казвам: Кога ще стана и нощта ще отмине? И ми омръзна да се обръщам до зори.

Ha lefekszem, azt mondom: mikor kelek föl? de hosszú az estve, és betelek a hánykolódással *reggeli* szürkületig.

Плътта ми е покрита с червеи и буци пръст, кожата ми се пука и гноясва.

Testem férgekkel van fedve és a pornak piszokjával; bőröm összehúzódik és meggennyed.

Дните ми са по-бързи от совалка на тъкач и чезнат без надежда.

Napjaim gyorsabbak voltak a vetélőnél, és most reménység nélkül tünnek el.

Помни, че животът ми е дъх! Окото ми няма вече да види добро.

Emlékezzél meg, hogy az én életem csak egy lehellet, és az én szemem nem lát többé jót.

Окото на онзи, който ме гледа, няма да ме види вече; очите ти са върху мен, а мен ме няма.

Nem lát engem szem, a mely rám néz; te rám *veted* szemed, de már nem vagyok!

Както облакът се разсейва и изчезва, така и слизащият в Шеол няма да се изкачи обратно.

A felhő eltünik és elmegy, így a ki leszáll a *sír*ba, nem jő fel *többé.*

Няма вече да се върне у дома си и мястото му няма вече да го познае.

Nem tér vissza többé az ő hajlékába, és az ő helye nem ismeri őt többé.

Затова и аз няма да въздържа устата си; ще говоря в притеснението на духа си, ще се оплаквам в горестта на душата си.

Én sem tartóztatom hát meg az én számat; szólok az én lelkemnek fájdalmában, és panaszkodom az én szívemnek keserűségében.

Море ли съм аз, или морско чудовище, че поставяш над мен стража?

Tenger vagyok-é én, avagy czethal, hogy őrt állítasz ellenem?

Когато кажа: Леглото ми ще ме утеши, постелката ми ще облекчи оплакването ми. —

Mikor azt gondolom, megvigasztal engem az én nyoszolyám, megkönnyebbíti panaszolkodásomat az én ágyasházam:

тогава ме плашиш със сънища и с видения ме ужасяваш,

Akkor álmokkal rettentesz meg engem és látásokkal háborítasz meg engem;

така че душата ми предпочита удушване и смърт, вместо тези мои кости.

Úgy, hogy inkább választja lelkem a megfojtatást, inkább a halált, mint csontjaimat.

Дотегна ми; не искам да живея вечно. Остави ме, защото дните ми са суета.

Utálom! Nem akarok örökké élni. Távozzál el tőlem, mert nyomorúság az én életem.

Какво е човек, че го възвеличаваш и насочваш сърцето си към него,

Micsoda az ember, hogy őt ily nagyra becsülöd, és hogy figyelmedet fordítod reá?

и го посещаваш всяка заран, и го изпитваш всеки миг?

Meglátogatod őt minden reggel, és minden szempillantásban próbálod őt.

Докога няма да отместиш погледа Си от мен и няма да ме оставиш, колкото да преглътна слюнката си?

Míglen nem fordítod el tőlem szemedet, nem távozol csak addig is tőlem, a míg nyálamat lenyelem?

Ако съм съгрешил, какво съм ти направил, Наблюдателю на хората? Защо си ме поставил за Свой прицел, така че станах бреме за самия себе си?

Vétkeztem! Mit cselekedjem én néked, oh embereknek őrizője? Mért tettél ki czéltáblául magadnak? Mért legyek magamnak is terhére.

И защо не прощаваш престъплението ми и не отнемаш беззаконието ми? Защото сега ще легна в пръстта и ще ме потърсиш, но няма да ме има.

És mért nem bocsátod meg vétkemet és nem törlöd el az én bűnömet? Hiszen immár a porban fekszem, és ha keresel engem, nem leszek.